Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A tizenötödik születésnapját egy (dupla) best of-lemezzel, meg egy, az alkalomhoz méltó koncerttel ünneplő Heaven Street Seven kegyetlen utazásokról, koncertélményekről, kolbászokról és kerítésekről mesélt nekünk. Előtte viszont hallgassuk meg a zenekar Utazás a kegyetlenbe című új dalát, ami egy szintén új szerzeménnyel együtt nyitja majd a Dunabeatre keresztelt válogatást.
Szűcs Krisztián: Siófokon, a Balaton-parton, playbackre játszottunk valami tévéműsorban egy nyári reggel - de olyan hideg volt, mint az állat, szakadt az eső, Ábel Anita pedig belendült, és odament a lecsós fakanállal Gyuszi bácsi százharmincezer forintért vásárolt lengő cintányérjához. És akkor láttam Gyuszi szemében, hogy itt nagyon közel vagyunk ahhoz, hogy médiasztárok legyünk. Ha kifekteti egyenes élő adásban Ábel Anitát, akkor biztos, hogy befutunk!
Ábrahám Zsolt: Egyszer Hollandiában, egy koncert után megszólított egy ember, „Látom, te játszottál a zenekarban, sokkal jobban tetszettetek, mint a főzenekar, amire jöttem.”
Orbán Gyula: A gáz az volt, hogy a Church gitárosa ott vizelt mögöttük. Na, akkor ment egy kis szemmel verés, de aztán lenyugodtak a kedélyek.
OGy: Vagy az utolsó londoni koncert, baromira rohannunk kellett, mert repülővel jöttünk haza, és el kellett csípni az utolsó metrót. Direkt könnyített rohamfelszerelést vittünk, és úgy értük el, hogy a kalauz üvöltött, hová megyünk, mi meg mondtuk, hogyhogy hová, a metrót szeretnénk elérni, mire mondta, hogy akkor gyerünk, gyerünk! Végül sikerült, kiértünk időben, de mire megérkeztünk, már minden bezárt. Elszórva aludt 2-300 ember, mi meg megtaláltuk a Café Republicot, az egyik olyan helyet, ahol nem kő volt, hanem szalagparketta, az mégis csak úriasabb, oda leheveredni. Bedobtuk a cuccokat, aztán alvás. A roadunk úgy aludt, mintha egy kastélyszállóban lenne, egy baldachinos ágyban, és iszonyatosan horkolt...
SZK: A lengyel takarítónő ébresztett minket, majdnem fellögybölt a felmosó vízzel, hogy mi a fenét csinálunk mi itt?
OGy: Debrecenben, a munkásszállón ha lefekszel negyed ötkor, ötkor megszólal a Kossuth rádió, mint az állat. Hírek, központilag. És nem tudsz mit csinálni, hiába próbálod elhallgattatni, csak a ráolvasás segít. Kelni kell, itt rendes munkásemberek laknak, nem holmi csepűrágók!
SZK: Utrecht-ben az egyik számunkba egy régi Pink Floyd-dalból játszottunk be idézetként, mire odajött egy idősebb rocker, aki Robinak azt mondta, hogy „Köszi, gyerekek, ezt utoljára ’72-ben hallottam, az amszterdami Vondelparkban.”
OGy: És ugyanez hangzott el Nagykállón is…
SZK: Hamburgban játszottunk, ment a koncert, látszott, hogy az emberek bírják, és akkor egyszer csak bejött három beöltözött csikós, tetőtől talpig magyar zászlókba csavarva. Ott dolgoztak a közelben valami lovas tanyán, de mire megérkeztek, már iszonyatosan berúgtak és nekiálltak ugrálni meg szaltózni. A közönséget teljesen tönkretették, majd bementek a vécébe, összehánytak mindent, aztán kidobták őket.
SZK: Az osztrák-magyar határon egy faluban léptünk fel. a templom mögött. Létező határ volt még akkor, és mikor leszállt az est és eldurrant az összes wienerschnitzel, sör, meg minden, felmerült, lassan meg kéne szállni. Jött szépen a hajnal. Mi lesz?, kérdeztük, és mondták, hogy hát hol aludnánk, persze, hogy a Gudrunnál! Jó, de hol lakik a Gudrun? Wienerschnitzel strasse 44. El is indultunk, szerencsére kis falu volt, ez volt az egyetlen utca, mentünk kifelé a töltésen, aztán egyszer csak szembejöttek határőrök. Már méregettek rendesen pár száz méterről, elmentünk egy házhoz, ami házszám szerint a jó hely lett volna, de láttuk, hogy valami nagyon nem stimmel, ugyanis egy nagyon kis házikó volt. Philipp, a technikusunk tovább súlyosbította a helyzetet, fáradt volt, tehát lefeküdt az út szélére egy rózsaszín törülközőre és elaludt. Ott őgyelegtünk, a határőrök meg egyre jobban fixíroztak. Aztán odajöttek, kérdezték, hogy mi van, igazolvány, tirarira, én meg mondtam nekik, hogy nem mi vagyunk a bangladesi menekültek, akiket keresnek. Szerencsére addigra Jappánnak tele lett a töke, becsöngetett egy másik házba, akkor kiderült, hogy oda kell menni, szóval, végül happy end lett. Lehet, ha még ott ácsorogtunk volna, bevisznek minket… Végül reggel derült ki, hogy egy zseniális házba kerültünk, egy csodálatos kerttel, Gudrun szüleinek volt ez a hippitanyája, ahová leköltöztek húsz éves korukban, aztán szépen ott ragadtak.
OGy: Mindenféle szivacsok voltak levágva, azokon aludt a zenekar. Úgy nézett ki, mint egy here-party a Gangesznél, mindenki csak kornyadozott a matracokon, ez egyik oldalon malacok, a másikon szamár, tizenkét óránál tyúkok…
OGy: Erre mondják ugye, hogy kint kolbászból van a kerítés, és amikor az ember a nem-kolbászból átmegy a kolbászba… De például, mikor megérkeztünk Amszterdamba, a főzenekar annyira elcseszte az időt, hogy nekünk már nem maradt, azt mondtuk, hogy inkább line-check legyen, aztán kezdhetjük. Erre a javaslatra mindenki felhördült, hogy „nem lehet soundcheck nélkül elkezdeni egy koncertet”, mi meg: de! Felmentünk, aztán körülbelül három és fél perc alatt beálltunk. És akkor mondták, hogy „na, majd megnézzük ezt a koncertet”. Megnézték, majd a helyi technikus odasúgta Philippkének: „nagyon jók a balanszaid”… Na, ezért mondom, hogy itt nálunk olyan huszárok teremnek..!
Nagy Győző
(Az interjú az október elején megjelent New Noise-ban volt először olvasható.)
