Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Jerry Lee Lewis @ Papp László Budapest Sportaréna, 2010.10.31.
Budapestre érkezett a modern orvostudomány legnagyobb nyitott kérdése, Jerry Lee Lewis 1.0-ás Rock And Roll sztár, az egyetlen élő embert, akinek a duettlemezén Mick Jagger is megszeppent kisinasnak tűnik.
Vannak olyan kortalan hírességek, akikre valahogy hosszú távon képtelenség haragudni, pedig éppenséggel lenne miért. Tudjuk is le a minden asztaltársaság számára ismert legenda alapvető részleteit: frigy a 13 éves unokahúggal, számtalan feleség, homlokráncolásra okot adó halálesetek, részeg lövöldözés, a korát utcahosszal megelőző destruktív színpadi magatartás, égő zongorák, forró golyók. Ez tehát adott, az pedig, hogy mindez mire volt elég, gyakorlatilag felbecsülhetetlen. Jerry Lee Lewis tényleg mindenhol jelen van, de hát ezt mindenkiről elmondják, ez még kevés. Az utóbbi két duettlemezén olyan és annyi előadót gyűjt maga mellé, hogy az egyszerre tömegnyomort okozna a képzeletbeli Rock And Roll Hall Of Fame-ben, és annak ellenére, hogy Mick Jagger, Jimmy Page, Bruce Springsteen, Keith Richards, Eric Clapton, Ringo Starr, de még a szerencsétlen Kid Rock is érezhetően alázattal és megtiszteltetéstől ittasan közösködnek vele, Jerry Lee Lewis sosem lett az a fajta pólóra vasalt, elhasznált popkulturális embléma, mint Elvis Presley vagy Johnny Cash. Ebben mondjuk szerepet játszhat, (csak a citált két példánál maradva), hogy egyrészt nem lett nagyon komoly mélyrepülés után a 90-es években egyszer csak kúlnak kikiáltott vénember (mindig is kúl volt és kis kihagyásokkal az egész élete mélyrepülés), és Elvisszel ellentétben még mindig él és énekel. Mentségére szóljon, ez utóbbi igazán nem rajta múlott.
Szóval fura az élet humorérzéke, de úgy alakult, hogy az 50-es években felbukkant popikonok közül már tényleg csak ő van itt, pont ez a notórius kívülálló, aki még a Million Dollar Quartetből is egy alkalom után kiutáltatta magát. Nem pont ugyanazt és nyilván nem pont ugyanúgy adja elő, mint anno, de az igazság az, hogy képtelenség erre a valószínűtlenül mereven, riadt fejjel dünnyögő csotrogányra alázat nélkül tekinteni, az meg, mint tudjuk, a pont általa tökélyre vitt pofátlan, fiatalos rokenrollnak a legkevésbé sem tesz jót. Úgyhogy erről az attitűdről egyezményesen le kell mondani, lássuk mit tudott ez a koncert anélkül.
Először is egész sok embert, és meglepően sokakban keltett késztetést, hogy saját variációval készüljenek a hajlakkal betonizált frizurák terén. A koncert előtt a kizárólag ülőhelyekkel ellátott nézőteret bámulom és azon gondolkodom, hogy vajon 50 év múlva a mostani tizenhét éves lányokból hisztérikus rohamokat kiváltó mainstream tánczene túlélőit is ülve kell-e majd nézni, mert ez esetben isten bizony szeretnék élni olyan 80 éves koromig, hogy egyszer végigülhessek sokezer emberrel egy (teszem azt) Justice- vagy David Guetta-fellépést.
A dinoszauruszokra éhes, bőrdzsekis harmincasokat és szemüveges negyveneseket nagyjából fele-fele arányban tartalmazó közönség, az egytől egyig hibátlan színpadi kiállású kísérőzenekar háromszámos szettje alatt egyre nyugtalanabbul fészkelődik, mígnem némi segítséggel a színpadra téved a főhős, és a zongora mögé ülve nekiáll annak, amihez ért. Zongorázik és énekel (ez utóbbit tényleg meglepő erőbedobással), a Memphis Beats pedig a már emlegetett alázattal kíséri és támogatja a szaktudásának csillogtatásában, az aranykornál sokkal-sokkal langyosabb tempóban és dinamikával. Ezért hát jobbára két átvezető gesztus közt zenét hallgatunk és várjuk, hogy az aktuális dalt követően is láthatjuk-e azt az utánozhatatlan kaján vigyort és hallhatunk-e egy újabb bajusz alatt eldünnyögött poént. Persze a zene is vagány, de erre a koncertre igazán ezek miatt a gegek miatt érte meg eljönni, és persze lássuk be, a nagy slágerekért. Jut a szettbe klasszikus lassúzás (You Win Again), szövetzsepibe küldött szoftos orrfújást követően Rockin' My Life Away, aztán mire észbe kapunk, először a Whola Lotta Shakin' Goin On, a Great Balls of Fire, majd legvégül a mester is lemegy.
Talán egy órán át láthattuk, de egy rock and rollra fogékony világkép sokkal teljesebbnek érződik úgy, hogy nem maradt ki belőle ez a koncert. Még akkor is, ha leginkább olyan volt, mint egy hőskort bemutató film záró képsora, ami előreugorva szívfájdító öregmaszkban mutatja a főhős ironikus végnapjait.
