Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Interpol @ Gasometer, Bécs, 2010.11.18.
Kiváló dalok, a Gasometert szinte dugig töltő, lelkes közönség, a kezdeti apróbb gyengélkedést leszámítva megfelelő hangzás, jó formában lévő zenekar – nagyjából ezek jellemezték napjaink egyik legcoolabb együttesének bécsi fellépését. Lehangolóan rossz koncert volt. Az Interpolt látni kell élőben, de soha többé nem akarom. Ennek így nincs semmi értelme? De van.
Három héttel ezelőtt Bécsben játszott a Coral, és azt az eseményt szintén megtiszteltem a jelenlétemmel, gondolván, lesz majd róla egy jó kis beszámoló itt a Lángolón. Hát nem lett. Életemben nem jártam még ugyanis olyan koncerten, amely egy nyamvadt, nyomorult kis fonalat sem dobott el, amit felvehettem és tovább gombolyíthattam volna. Gyakorlatilag semmi nem jutott róla az eszembe, annak ellenére sem, hogy az első perctől az utolsóig élveztem. Mondják, kétszer nem lehet ugyanabba a folyóba lépni, de most majdnem sikerült.
A Coral kijött, játszott másfél órát, a béna fejű és öltözékű tagok egy szót sem szóltak a nagyérdeműhöz, aztán hazamentek. Közben persze előadtak huszonegynéhány, többségében remek számot, amelyek helyettük beszéltek (?). Az Interpol kijött, játszott másfél órát, aztán hazament. A különbség annyi, hogy mindenki nagyon prímán nézett ki (szép ruhák, belőtt sérók, naná), és Paul Banks a thank you-kon kívül egyszer megtapsoltatta az előzenekarként fellépő Surfer Bloodot. Amely ugyan állítólag végtelenül menő, de ha egy magyar együttes játszaná ugyanezt az ötlettelen zenét, elnéző mosollyal aláznák őket a kritikusok. Az Interpol setlistjébe sem nagyon fért még csak közepes dal sem, de azért bőven van mibe belekötni, úgyhogy tegyük is meg gyorsan.
Mert miért nem volt Obstacle, hm? És Stella? És NYC? És No I in Threesome? És The Scale? És miért nem az A Time to Be So Small-lal fejezték be például? És miért volt All of the Ways az új lemezről, főleg ráadásként, amikor az a dal minden, csak nem egy hangulatot fokozó koncertdarab? Meg még lehetne sorolni sokáig, mindenki tudná mondani a saját hiányzóit. Hát ez az. Mert az Interpolnak gyakorlatilag csak jó száma van, ami ezen a koncerten végleg kiderült. Még az albumokon esetleg szürkébbnek tűnő részek is mind tartogatnak valami kis csavart, pluszt, amitől izgalmasak tudnak maradni, akkor is, ha csak egy-két dallam és sor váltogatja egymást monotonul, ahogy például a Lightsban. Persze az is igaz, hogy a 2000-es évek egyik legjobb, legnagyobb hatású nagylemeze, a Turn On The Bright Lights dalai még ebből az átlagosan magas színvonalból is felfelé emelkednek ki, színesek és vibrálók, amennyire csak a zárt zenei rendszer és a nyomasztóan sötét hangulat engedi. A Turn… nyitó száma, az Untitled például nem egy nyilvánvaló választás koncertre, mégis remekül működött, és ennek a rejtélynek nagyon egyszerű a megfejtése: azért, mert jó.
Ennyit a dalokról. Lehetne még egy kicsit húzni az időt a megszólalással – az elején a dob nagyon hangos volt a többi hangszerhez képest, a gitárok vékonyak, Paul Banks hangja néha elveszett, ám pár szám után helyrerázódott a dolog, Daniel Kessler gitárja pedig ugyanolyan egyedien és megfoghatatlanul szólt, mint a lemezeken –, előhúzni az obligát mondatokat a közönségről (végigénekelték, -ugrálták, -tapsolták nagyjából a teljes másfél órát), csak hát az a helyzet, hogy mindez nem tusolhatja el a lényeget: ez bizony egy rossz koncert volt. Abból a szempontból legalábbis, ahogyan egy élő előadást értékelni szoktunk. Mert rendben, hogy jók a dalok, ez a kiindulási alap (bár ez nem kevés, és nagyon sokan már ennél a pontnál elbuknak), csak hát egy koncerten nyilván várnánk valami vizuális pluszt, amitől más érzés, hogy nem otthon hallgatom meg a lemezeket, hanem utazok x órát, hogy élőben láthassam azok előadóját.
Ebből a szempontból az Interpol valószínűleg a világ egyik legunalmasabb zenekara. Semmi, a szó legszorosabb értelmében valóban semmi nem történt a színpadon kilencven percen keresztül. Az egyetlen kiemelendő Sam Fogarino dobos játéka, aki olyan rafináltan ütött, amit igazán nem várnánk egy popzenekartól, olyan feszesen, amit csak remélhettünk a lemezek alapján, és az élénkebb témáit úgy felgyorsítva, hogy szinte rock and rollt csinált néhány dalból. De őt sem látni, inkább hallani volt élmény. Ezenkívül azonban ugyanaz az üresség és hűvös távolságtartás jellemezte a koncertet, mint ami az Interpol zenéjét, és épp emiatt nem is lehet elmarasztalni a zenekart, hiszen csak azt adta, ami a valója. Az pedig látvány és szórakoztatás szempontjából a nullához közelít.
Még most, egy nappal később is a Lights dallamai zakatolnak a fejemben, és a végső konklúzió is itt rejlik: that is why I hold you, dear.
(A képek nem a helyszínen, hanem itt készültek.)
