Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Christian Fennesz már nagyon rég a kísérleti ambient első számú szupersztárja. Ez a szupersztárság természetesen nem lemezmilliókat, és groupie-kat jelent, hanem egy megbízható tábort, akik számára Fennesz neve egy lemezen biztosíték a minőségre. Erre rá is szolgált, hiszen dolgozzon együtt bárkivel, vagy épp senkivel, az osztrák mindig betalált éteri szépségű zenéjével. Fennesz február 3-án lép fel az A38 Hajón, ahol ott lesz még a zajos Hautzinger-Pándi-Sőrés-Tóth Quartet, illetve Tigrics is.
Egészen kiskorod óta zenélsz, mi inspirált például tinédzserként, mikor érezted úgy, hogy eljött az idő, neked is alkotnod kell?
Mióta megkaptam az első gitáromat 10-11 évesen, tudtam, hogy a zene fontos szerepet fog játszani az életemben. Elkezdtem a rádióban hallott számokra pengetni, könnyen megtanultam az akkordokat.
Egy interjúban azt mondtad, hogy amikor elértél a felnőttkor határára, választanod kellett: beállsz a sorba vagy kockázatot vállalsz és zenélni kezdesz. Ma is vállalnád ezt a kockázatot?
Ez éppenséggel kicsit később volt. Szociálantropológiát és zenetudományt tanultam a Bécsi Egyetemen, de ezalatt zenekarokban játszottam és zenét szereztem egészen 13 éves koromtól kezdve. Idővel elérkeztem arra a pontra, hogy eldönthettem, vagy nem túl tehetséges tudós vagy talán egy kicsit tehetségesebb zenész lesz belőlem. Nagy kockázatot vállaltam, de abszolút megérte.
Hallgatsz popzenét?
Szeretem a popzenét, mindig is szerettem. Szeretem a dalszerkezetét, olyan, mint egy egész mozifilm három percben. Egy jó dallam vagy egy jó akkordmenet mindig hatással lesz rám.
Nem vagy híve a nagy kiadóknak, eddig lemezeid is kis labeleknél jöttek ki. Azt mondtad, tetszik, ahogy és amennyi energiát fektetnek egy kiadvány igényes megjelentetésébe. Mennyire fontos neked, hogy milyen a booklet, a borító? Egyáltalán mennyire veszel részt az ilyen jellegű kreatív munkálatokban?
Igazából nem vagyok ellene a nagy lemezkiadó vállalatoknak, de a zeneiparnak nagyon nem megy jól jelenleg. A kisebb kiadók sokkal hatékonyabban tudnak működni manapság. Egyébként igen, részt veszek a kiadványok körüli kreatív folyamatok minden fázisában.
A 2008-as szólóalbumod, a Black Sea jól érezhetően töredezettebb, mint korábbi lemezeid. Minek tudható be ez a változás a hangzásban?
Hogy őszinte legyek, nem látom akkorának a változást, de persze zenészként folyamatos fejlődési íven haladok. Mindig jönnek új hatások, új felfedezések a stúdióban.
Tavaly jelent meg utoljára albumod David Danniellel és Tony Buckkal együttműködésben, de korábban dolgoztál már együtt Ryuichi Sakamotoval, a Sparklehorseszal, sőt Mike Pattonnal is. Mit szeretsz a legjobban a kollaborációkban? Várhatóak a jövőben hasonló jellegű kiadványok?
Ryuichivel pont most végeztünk egy dupla albummal, illetve hogy egész pontos legyek, tavaly júniusban fejeztük a keverést, úgyhogy valamikor 2011 folyamán ki is jöhet. Ezen kívül jelenleg néhány Mike Pattonnel közös munkából született felvétellel is dolgozom, illetve David Sylviannal írtunk és vettünk fel közösen egy számot, ami a hamarosan megjelenő új albumán is rajta lesz. Egyébként szeretek olyan emberekkel dolgozni, akiknek csodálom a zenéjét. Azt hiszem ez a kommunikáció igen kiváltságos formája.
Kivel szerettél a legjobban dolgozni?
Ó, azt tényleg nem mondhatom el. Imádok ezekkel a nagyszerű zenészekkel alkotni. Mind különböznek egymástól, de mindannyian nagyon-nagyon jók.
Zenészként nyilván figyeled a színteret. Az utóbbi években kik voltak azok, akiknek zenéje tetszett, ne adj isten inspiráltak téged az alkotásban?
Ha őszinte akarok lenni, nem nagyon hallgatom az új dolgokat manapság. Legutóbb talán Miles Davis és a reneszánsz muzsika hatott rám. Ja, és a 60-as évek francia zenéi.
Miket hallgatsz most Davisen kívül?
Az nagyon változó. Nagyrészt régi dolgokat: Pierre Henryt, Bernard Parmegianit, Scott Walkert, afrikai zenéket, The Drumsot meg a legutóbbi A-Ha albumot. Legutóbb talán Jim O’Rourke barátom zenéit hallgattam.
Min dolgozol épp?
Pont most fejeztem be két remixet. Az egyiket egy japán j-pop bandának, a másikat egy angol-amerikai szintipop csodazenekarnak, illetve már majdnem kész egy négyszámos EP, ami a Touchnál fog kijönni. Aztán van pár filmes projekt, meg installációkhoz is csinálok zenét. Újabb mozgalmas év áll előttem.
Nem először jársz Budapesten, mik a tapasztalataid az itteni közönségről?
Mindig jó volt ott játszani, kötődöm az országotokhoz. A családomnak vannak budapesti gyökerei. Amikor 1999-ben megnyertem az Ars Electronica-díjat az élő, tévés ünnepségen úgy konferáltak fel, hogy „Christian Fennesz, Budapestről”. Nem viccelek.
Melyik volt a legjobb fellépésed?
Szerintem az még hátravan! De a tokiói koncert, amiből végül a Live in Japan album lett illetve tavalyi Lillevannal közös ravennai este is remek volt.
Szerinted, ha annak idején nem gitározni kezdesz, hanem mondjuk zongorázni most itt tartanál?
Nehéz megmondani, de talán nem lennék annyira máshol. A gitár a fő eszközöm, érintkező felületem a zene világával, de a fő hangszerem tulajdonképpen a stúdióm.
Ha eltüntethetnél egy műfajt a Föld színéről, melyik lenne az és miért?
Soha nem lennék olyan gonosz, hogy egy egész műfajt eltöröljek. Nem vagyok erőszakos ember, de ha egy műfaj hangerejéből letekerhetnék egy kicsit, az valószínűleg a musical lenne.
