Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
WIN WIN - WIN WIN
(Vice Music)
Van az úgy, hogy valaki azt gondolja, annyira sok kreativitás szorult belé, hogy azt muszáj a lehető legtöbb csatornán kiadnia magából. Alex Epton egy ilyen ember lehet. A hiphopot elektronikával keverő Spank Rock nevű formáció zenei agya XXXChange néven remixerként is ismert, de az elmúlt években producerként besegített a Kills, Amanda Blank, Kid Sister, és Kele Okereke albumain is. Most pedig úgy gondolta, hogy bár jelenleg éppen készül az együttese második, Suck My Racist Dick című albuma, belefér még neki egy újabb formáció, a Win Win létrehozása is. Ezt egyébként akár a Spank Rock mellékzenekarának is nevezhetnénk, hiszen Epton és egy Ghostdad nevű videoművész mellett a formáció tagja még a Spank Rock DJ-je, Chris Devlin is. Ők rakták össze a Win Win 14 számból álló, háromnegyed órás bemutatkozó anyagát, amin elsősorban a táncparkettre szánt elektronikát keverik az indie poppal, néhány figyelemreméltó vendégénekes közreműködésével. Mindez persze 2011-ben a legkevésbé sem garancia arra, hogy bármi újszerűt, vagy igazán izgalmasat kapjunk egy lemeztől, sőt, az sem megy messzire, aki mostanában már inkább vonakodik az ilyesmitől, tartva attól, hogy csupán egy régóta jelenlévő trend újabb, középszerű, unalmas termékével lesz kénytelen szembesülni.
Szerencsére a Win Win bemutatkozásától komolyabban nem kell félni, akadnak itt egész jó, sőt, még kifejezetten jó húzások is. Jó például a lemezt indító, lendületes, még éppen egészséges mértékben széttekert Victim, a benne hallható recsegős gitárral és az M.I.A.-vel közös munkáiról ismert Blaqstarr ezt ellenpontozó énekével. Mint ahogy jó a kezdeti lendületet szerencsére nem megtörő, szintis Future Again is, ami egy-egy pontján még a Fischerspooner Emerge című zseniális alkotását is eszünkbe juttathatja. Kifejezetten jó pedig a korábban már kislemezként is megjelent Release RPM a Gang Gang Dance énekesnőjének közreműködésével. Külön figyelmet érdemlő, okosan kitalált és felépített dal, ami egyszerűségének és Lizzie Bougatsos különösen izgalmas, ügyesen effektezett hangjának köszönhetően nem csak a lemez legjobbja, de simán esélyes arra, hogy 2011-ben a jobb bulik kiemelkedő pillanatát jelentse. És még ezeken túl is akad a lemezen pár említésre méltó szám. Nem lehet például sok panaszunk a Hot Chipből ismert Alexis Taylor közreműködésével készült, lassú, melankolikus Interleave With You-ra, mint ahogy az Andrew W.K.-jel közös, precízen felépített, egyre lüktetőbb, feszült hangulatú, rockos Pop A Gumball sem lett rossz. De még a kilencvenes éveket idéző breakekkel, szintivel és hülyén vékonyra torzított (chipmunk) vokállal operáló, recsegős electro house-szal kevert Not Too Late is szórakoztató.
Ennek ellenére a lemez mégsem tudja folyamatosan fenntartani az érdeklődést egészen a végéig. Már csak azért sem, mert mindazt, amit Eptonék 47 percben összehoztak, albumnak hívni meglehetősen nehéz. Bár hallhatóan igyekeztek valamiféle egységes képet kialakítani, ívet adni a lemeznek, logikát vinni a számok sorrendjébe, a végeredmény összességében mégis egy ömlesztett ötlethalmaz lett, ráadásul sok esetben még a számokon belül sem igazán érezhető, hogy mi a céljuk és hová is tartanak.
Persze, ha úgy fogjuk fel ezt az egészet, hogy a Win Win nem más, mint Alex Epton az évek során felgyülemlett és máshol nem használható ötleteinek (vagy sokszor csak ötlettöredékeinek) megvalósítására szolgáló játszótere, úgy különösebben nincs is semmi gond ezzel a bemutatkozással.
