Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Darkest Hour - The Human Romance
(Century Media)
A metál színtérnek vannak alakjai, akikhez egy bizonyos hangzás köthető. Az egyik közülük Peter Wichers, a Soilwork gitárosa, aki hosszabb ideje producerként is dolgozik, illetve most emellett visszatért zenekarába. Az ő kezei alatt készülő felvételek könnyen felismerhetők, és sajnos ettől kevésbé egyéniek is, már ha az adott alanyt nézzük. A Darkest Hour amúgy is hátrányokkal küszködik a témában, hiszen az At The Gates újrahasznosítóinak egyike.
Ezt a hangzást akarták most kicsit átalakítani, olyan elemekkel, amivel amúgy Wichers zenekara is dolgozik, bár ők már régebben, és sokkal hangsúlyosabban. A létrejött lemez így viszont túlzottan is a Soilwork hangzását idézi (lásd: Savor The Kill). Még dallamos vokálra is vannak próbálkozások, sőt szintialáfestés is lett. Mindkettőben ott a törekvés, hogy színesebbé tegyék a már sokszor körüljárt északi metált, de ez csak törekvés, mert a vokálok erőtlenek, a szinti meg erőltetett.
A bajok így összeadódnak: a The Human Romance nagyon unalmas lemez. Ahhoz képest, hogy a vonal élőben egyik legenergikusabb zenekaráról van szó, a felvétel langyos és steril. Ilyenformán az egyébként agresszívnek számító üvöltözés is nevetségessé válik. Érdekesség, hogy a stílusban a magyar Casketgarden lényegesen jobb dalokat produkál, pedig ők nem bűvészkednek új trükkökkel, sőt a koszos hangzás még előnyükre is válik. Az unalom tetőzéseként a lemez végén van egy nyolcperces instrumentális szám. Minek is?
Tényleg nem érteni, hogy mit is akart a Darkest Hour, egy szimplán eljátszott metállemezt vagy életük fő művét. Sajnos leginkább ez utóbbi a valószínű, és még inkább sajnálatos, hogy ez a legkevésbé sem sikerült nekik, és még az előbbi is éppen hogy.
