Lángoló Gitárok

Nem kértek érte sokat, de az én népem már a Slayer-Megadethre spórol, és erre a nosztalgiaturnéra még 7 ezer forint alatti áron is csak annyian jöttek el, hogy a Petőfi Csarnok belterét kétharmadnál le kellett választani egy fekete függönnyel, el ne menjen a muzsikusok, meg persze a nézők kedve.

 

 

Pedig már az előzenekar is nagy név, legalábbis a 80-as években jól fogytak felénk a Heathen-felvarrók. Ráadásul a Heathen amerikai, és anno valamennyire jegyezték őket a Bay Area Thrash-mozgalomban. Én akkoriban ugyanazért nem szerettem őket, mint 2011-ben: nagyjából olyanok a gitártémák, amiket különösebb megerőltetés nélkül magam is kitalálok az ágy szélén kapirgálva. Zúznak tisztességgel, nem is néznek ki rosszul, az énekest leszámítva hajjal se állnak rosszul, csak sajnos a zene az nem versenyképes. Egyelőre szarul is szól, mehet az ember jobbra, balra vagy középre. Közben legalább lehet találkozni régi arcokkal, akik azt állítják, szeretik a Heathent. Hát nem vagyunk egyformák, én már pokolian szenvedek. Később láttam a tömegben jönni-menni a Heathen énekesét, hát mit mondjak, elég könnyedén mozgott, pedig a félreértések elkerülése végett még egy Heathen-mackófölső is volt rajta.

 

 

A Curse The Gods a Destruction kezdése, Schmier ezúttal egyenes, fekete hajjal, enyhén norvég black metalosan, de így is nagy király. A gitáros sajnos nem az eredeti szólókat játssza, de Schmier lemezminőségben énekel.

 

 

Mad Butcher, ó, barátaim, de jó kis nyugdíjas nosztalgiaszett lesz ez, gondolom még ekkor. Kár, hogy a Mad Butcherhez nem tapad a Pink Panther, mint a Live Without Sense lemezen.

 

Két-három számot nem ismerek, akkor kezd megfogalmazódni bennem, hogy igazából arra lennék vevő, ha simán végignyomnák a Release From Agony lemezt, ami miatt az én fejemben a Destruction volt a thrash metál értelmisége anno, de ilyen konkrét lemezvégigjátszást csak a WASP csinált a közelmúltban, ők is csak playback-kel a boldogult Wigwamban. A dobossal nincs bajom, leszámítva, hogy nagyon megnéztem volna Oliver Kaisert élőben. A gitáros viszont nem sokat tesz hozzá, nagyrészt cseresznyés kása a szólói - általában szarok én az eredeti felállásokra, de a Destruction esetében nagyon támogatnám.

 

 

Bestial Invasion, yeah, mekkora szám ez is, Schmiernek azóta biztos szóltak, hogy a bestial szót angolul igazából máshogy kéne ejteni, de akkor odalenne az édes-bús 80-as évek-nosztalgia. Vagy az overkilles srácok mégsem mertek szólni, mint egykor én a Banya nevű katonatársamnak, hogy jó dolog egy Leevis tetoválás, csak kicsit sok benne az e. A Cracked Brain-ről nyilván nem játszanak, mert akkoriban Schmier házon kívül volt, és sajnos nélküle is nagyon erős dalokat írtak, megértem, hogy utálja.

 

Jön még a Nailed To The Cross meg a The Butcher Strikes Back, és ennyi. Mennyi vót ez, gyerekek? 40 perc? Se? Hát nem vagyok elégedett, bár szó se róla, elővételben hatezerért nem nevezhető rablásnak. És közben remek részegekkel ismerkedtem meg a jászberényi rockerektől a BKV-s metrómotor-szerelőig. De az Overkillnek nagyot kell pirítania, hogy ne forduljon az este deficitbe.

 

Hát pirítani speciel pirítanak: az Overkill azonnal nyilvánvalóvá teszi, hogy ez nem egy Overkill-Desruction-turné, hanem egy Overkill-rendezvény bizonyos német előzenekarral, és szólhat ez a cucc akár elfogadhatóan is. Hogy mi a bánatért kell a közönség szemébe reflektorral stroboszkópolni a legváratlanabb pillanatokban, sose fogok rájönni. Azon túl persze, hogy nekem elveszik a kedvem az egésztől, de nyilván nem erre megy ki a játék. Ugyanakkor én demokrata vagyok, és sose esik jól, ha valaki főzenekaroskodik, és a jó hangzást meg a fényeket elspájzolja magának. Vagy egyiket, vagy másikat, az oké, de mindent?! Még a büfében is baszott idegesítő a stroboszkóp. Bobby "Blitz" Elsworth jól énekel, és láthatóan gyúrogat. Az összekötő szövegeivel egyértelműen nem az irodalmi Nobel díjra hajt, "three times, Budapest, motherfucker, are you ready?" Redi vagyok, és én a Head First

 

 

című számot szeretném kérni a felvonulók nevében, bár ha nem felejtik el sürgősen ezt a stroboszkópolást, már húzok is a picsába. A mai Overkillben az eredeti felállás-fetisiszták csak két őstagot számlálhatnak. A látványosan fitt Bobbyn kívül a bőgős, D.D. Verni maradt, aki becsülettel megkopaszodott, viszont a fémesen döngő basszus az Overkillben mindig meghatározó volt. Nincs is vele baj, kivéve, hogy akárhányszor elkezdeném élvezni a bulit, a szemebe stroboszkópolnak. Mi az anyjukat élveznek ebben? Hogy nekik hátulról érkezik? Nem szeretnék hisztisnek tűnni, nem vagyok fényérzékeny, meg ilyesmi, de amikor megy a strób, a színpadból semmit se látni, és nagyon sokat megy. Ha tudtam volna, hogy ez az Overkill fétise, isten neki, hozok egy hegesztőmaszkot, de ez így nekem sajnos élvezhetetlen. A Bring Me The Night után leléptem, bocs, a retinám ennyit bír. Lehet, hogy azért is szeretem a Slayert, mert még soha nem bántottak. Búcsúzóul kérem, tekintsék meg velem együtt a Bring Me The Night klipjét, ami nagyjából reprezentálja a ma esti Overkillt, és kaphatnak egy nagyon enyhe ízelítőt a banda vonzódásából a stroboszkóp, és általában az idegesítő fényjátékok iránt.

 

 

(Az Overkill-nyitóképet innen loptuk.)