2011.03.31. 10:25 – SCs

A Szupercsapat himnikus krumplifőzeléke

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Symfonia - In Paradisum
(Avalon/Marquee)

Elég egy pillantás a modoros latin címre és a borítóra, azonnal nyilvánvaló, hogy megtörtént, amit mindig is várni lehetett, amióta a Stratovarius és Timo Tolkki útjai szétváltak: a gitárosnak muszáj megmutatnia, hogy más társakkal, igazi zenekarban is tud százszázalékos, vegytiszta szimfonikus power metal albumot készíteni. Még a béna név is ezt a célt szolgálja, hiszen a lemezt a boltokban rögtön a Stratovariusok mögé kell rakni a sorban. Az összehasonlítás tehát szinte kötelező, úgyhogy mi nem tesszük meg.

Timo Tolkki életének utóbbi tíz éve legalább annyira tartozik az orvostudományra, mint amennyire a metáltörténelem része. A sztori nagyjából ismert, hősünk addig variált és betegeskedett, amíg a "Tolkki = Stratovarius" képlettől sikerült eljutni a "Stratovarius = bárki, csak Tolkki nem" felállásig. Viszont az egóját tekintve nyilvánvaló volt, nem hagyja, hogy a régi társak villogjanak az imádott zenekarnévvel. Ilyenkor mit lehet tenni, mint egy pontosan ugyanolyan lemezt felvenni, amilyet Stratovariusként közösen is készíthettek volna? Magához édesgette tehát egykori basszusgitáros társát, Jari Kainulainent, begyűjtötte Uli Kusch dobost (Helloween, Gamma Ray) és Mikko Härkin billentyűst (Sonata Arctica), az énekesi posztra pedig Andre Matos (Viper, Angra) került, és máris összeállt a Szupercsapat. Persze meglepő lenne, ha az esetleges második Symfonia-lemezt ugyanez a felállás készítené, de ez most mellékes.

Amiért mégis érdemes volt felsorolni a neveket és előző zenekaraik egy részét, az, hogy a Szupercsapatot az összetétele predesztinálja a zenére, amit játszik. Ha létezne metálkonyha, és megkérnénk a séfet, kotyvasszon valamit az adott alapanyagokból, azaz a tagok régebbi együtteseiből, plusz tegye még hozzá mondjuk az Edguyt, pontosan a Symfoniát tálalná. Viszont hiába volt egyértelmű, mi lesz a készétel, ahogy egy szimpla krumplifőzeléket is el lehet rontani, a Symfonia esetében is kérdéses volt a minőség. Szerencsére a görcsös bizonyítási vágy egyetlen tényezőn nem érhető tetten, és az éppen a legfontosabb, a zene.


 Ahogyan az a Miként készítsünk power metal lemezt? című kézikönyvben szerepel, a CD első dala egy speed metalos vágta (Fields of Avalon) neoklasszikus billentyűdíszítésekkel és gitárszólókkal, himnikus énekdallammal, amely a refrénnél már olyan magasságokba ér, hogy nem is látni a tetejét. Jó is, hogy így van, legalább nem kapunk zsákbamacskát, mivel már ebben a számban kiütközik a lemez egyetlen apró gyenge pontja: Andre Matos hangja kicsit megkopott az évek folyamán. Ami a – szerintem – legjobb Angra-albumon, a Fireworksön még szépen, telten szárnyal, mára megbillen itt-ott, és néhol elég vékonyka. Mire eljutunk eddig a felfedezésig, következik a tankönyv második fejezete, a középtempós döngölés vastag kórussal a refrénben (Come by the Hills), majd a harmadik – speed metal, középen finom leállással (Santiago) –, és így tovább. Az Alayna a power-líra prototípusa, bevezetőként egy szál akusztikus gitárral kísért verze és refrén (amely himnikus, mint minden mindenhol ezen a lemezen, és elhangzik benne a "forever" szó), majd bejön a dob, később a kórus, szóló, ismét csendesedés, majd a végére a szokásos kiterebélyesedés.

A Forevermore megint csak speed, a Pilgrim Road a keleties és a helloweenes dallamok "forradalmi" találkozása, a Rhapsody in Blackben pedig feltűnik a menetelős riffek ősapja, de olyan feszesre véve, amilyet ebben a formában manapság ritkán hallani. Az I Walk in Neon egy gyorsabb darab ezerszer hallott neoklasszikus billentyűfutamokkal és kórusokkal, míg a záró Don't Let Me Go újfent líra, csak power nélkül, akusztikus gitárra és csellóra hangszerelve, Matos szép, bár totál közhelyes dallamaival. Egyetlen dalt hagytam ki, a címadót, nem véletlenül, abba aztán mindent belepakoltak, ahogy kell (és ahogy ugye a nagykönyvben írva vagyon a címadókról). A szimfonikus metál fogalma ebben a majd' tízperces tételben kap értelmet, therioni kórussal és lírával indít, kétlábdobos gyorsulással folytat, latinul és angolul több szólamban elénekelt Matos–kórus kettőssel teljesedik ki a refrénben, de természetesen van gitárhős szólópárbaj, női monológ, mely a magány érzését hivatott közvetíteni, majd ismét a fellegekbe vezető énekdallam. A legvégén a kórus repít, ki tudja, merre, de magasan és messzire.

Ez így leírva cinikusan hangzik, annak is szántam, mert alapvetően elég mesterkélt az egész, szögletes, pátosszal teli, de ezek stílusbeli sajátosságok, nem a Symfonia tehet róluk. Mégis működik, mert tényleg szórakoztatóak a dalok, másfelől pedig előre eldönthetjük, akarjuk-e, és ha igen, hiánytalanul azt is kapjuk, amit szeretnénk. Ahogy a nemrég tárgyalt, egyszerűségében kétségkívül szimpatikusabb Jag Panzer, úgy a Symfonia sem kívánja feltalálni a metált – persze az említett bizonyítási vágy a Stratovarius felé ettől még biztos létezik –, csak azt adja, amiben jó. Nem baj, ha színház az egész világ, de néha azért kellemesen otthonos érzés tudni, mit várhatunk egyes szereplőktől.

 

Szerintünk: (3,5/5)
Szerintetek: (2/5)

lemezkritika lemez metal symfonia



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása