Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Duke Ellington Orchestra @ Budapest Kongresszusi Központ, 2011.04.05.
Aki nagyzenekari dzsesszre éhezett az elmúlt időszakban, az egy jó ideje böjtölhetett már azért, hogy elég hely jusson a gyomrában a tegnapi esti koncertnek. Az egykori legendás zongorista és zeneszerző, a dzsessz egyik már „visszavonult” atyaúristene Edward Kennedy "Duke" Ellington nyomdokain lépkedő részben családi vállalkozás prezentált kedden este a Budapesti Kongresszusi Központban. Gyönyörű szép századderék-felelevenítő másfél órát kapott a nép.
Ahogy mondani szokás, még az is sejthette, hogy valami készül a BAH-csomópont közelében, aki egyébként csak gyanútlanul egy esti sétát készült tenni. A fák közül ugyanis a legváratlanabb pillanatokban bukkantak elő a tízezer forintos jeggyel operáló üzérek. A kissé ijesztő külsejű hölgy és az agyonkarcolt hangú úriember a legvégsőkig űzte a „bizniszt”, amely nem mellékesen egészen elfogadhatónak tűnt, hiszen a jegyek 8 és 20 ezer forint közötti sávon mozogtak (ám a 8 ezer forintos jegyekből természetesen ekkor már egy darab sem volt).
A közönség összetétele a Müpához szokott természetemnek kissé szokatlannak tűnt. Ha rosszindulatú szeretnék lenni, akkor mondhatnám, hogy úgy tűnt, mintha egy inkább meg nem nevezhető párt kongresszusára készülnénk, de nyilvánvaló, hogy nem szeretnék rosszindulatú lenni, így inkább csak azt mondanám, hogy a társadalomhoz képest jelentősen felülreprezentált létszámban képviseltették magukat az idősebbek. Körülöttem például csak őszbe fordult hajkoronák meredeztek. A helyzet azonban egyáltalán nem volt kellemetlen, hiszen még a mosdóban is előreengedtek, látván szánni valóan kétségbeesett tekintetemet és kislányosan összeszorított lábszáraimat.
Na, de! Maga a koncert egy kissé több mint háromnegyedéig telt nézőtér előtt zajlott, ahogy a várva-várt melódiákat megelőző bájos kvaterkázás is, amely Eleni Tsakopoulos Kounalakis, amerikai nagykövet és Tommy Jones, a zenekar porondmestere (egyébként pedig zongoristája). Előbbi egy díjat adott át utóbbinak, zenekara munkásságának elismeréseként. Taps. Levonulás.
Majd következett az este krémje, habbal és gyümölcsökkel együtt. A zenekar nálunk még nem lépett föl, szóval nem túlzás azt állítani, hogy a fokozott érdeklődést harapni lehetett a levegőben. Meg kellett állapítanom, hogy mindamellett, hogy Tommy Jones káprázatosan lazán püfölte a billentyűket, szimpatikusan laza színpadi jelenlétével és humorral, öniróniával átitatott átvezető szövegeivel nem várt fűszert kevert az est hangulatába. Bájos volt, ahogyan papírról olvasta fel az épp érkező szerzemény címét.
Lendületes volt az, ahogyan a szólisták egymás dallamait megragadva továbbvitték a főszerepet, így szinte állandó mozgásban volt a színpad. Látványnak sem utolsó ennyi figura. Ennek egyik hátránya talán az, hogy az improvizációkkal tűzdelt egyéni villanásoknak nem jutott annyi hely. Ezekből többet is el bírtam volna képzelni a bejáratott témákon túl. Ugyanakkor szinte remegnek az ujjaim, amikor ahhoz a részhez érek, hogy kiemelnék valakit. Nehéz ez ugyebár, hiszen Marc Gross, Charlie Young, Bary Cooper, Marty Morrell és a zenei világban hasonlóan jól csengő nevekkel megáldott férfiemberek mindegyike lehozott egy csillagot az égről. Az én lelkem mégis inkább Hassan Ash-Shakur bőgőszólójánál telt meg örömmel. Nem tudom, hogyan és miért, de én ott éreztem azt, hogy megnyílik az ég és a föld. Bravúrosan hozott elő olyan gondolatokat, amelyektől határozottan meglepődtem. Számomra az est egyik csúcspontját jelentette ő, sajnálom, hogy viszonylag a végén jutott szóhoz.
Összességében azonban mégsem tudtam elmélyedni a Duke Ellington Orchestra produkciójában. Alapvető félelmekkel érkeztem, hiszen a nagyzenekari dzsessztől kissé ódzkodtam. Félelmeim részben beigazolódtak. Bár megkaptam a hangulatot, megkaptam a nosztalgiát, a dicső múltat, ott ülhettem a szesztilalom idején a Cotton Clubban, láttam a csillogó nőket, az automobilokat, a tegnap este miatt bánkódó férfitekintetet. Félrebillentett fejjel hagytam magam elbűvölni a szaxofonos és hangszere sokat sejtető táncával, a szofisztikált hölgy című melódia alatt. Igazán jóízűt mosolyoghattam, amikor a közönség soraiból egy középkorú pár – számomra meglepő módon - úgy döntött, hogy a sorok között táncraperdül (nem mellesleg gyönyörűen), ismét láthattam mit jelent a zene, mit hagyott hátra az öreg Duke. Láttam az állva tapsolókat, hallhattam a taps alatt ordítókat. De valahogy mégsem tudtam elkapni a fonalat. Valamiért mégis – és most bocsásson meg nekem mindenki – ipari dzsessz-szagot éreztem. Kissé furcsa is volt, hogy már az első visszatapsnál néhányan sietősre fogták a figurát, míg a végső búcsúnál már többen a buszhoz igyekeztek. Ám, ahogy fentebb említettem ezzel együtt ott ülhettem abban a lokálban, ahol az a srác még csak nem is álmodott arról a 13 darab Grammy-díjról, amikor szája szegletében némi izgalommal és elégedett mosollyal elkezdett zongorázni. Szóval, nyugalom Duke! Alapvetően még minden rendben van!
(A kép nem a helyszínen készült.)
