Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Néhány hete járt Budapesten az izraeli bőgős, aki jó pár évet lehúzott a New York-i dzsessz világ berkein belül is. Zongorázott, basszusgitározott, végül pedig megtért a bőgő mellett. Zenéjében igyekszik mindent visszaadni abból, amit látott, vagy hallott: van, hogy héberül énekel, van, hogy spanyolul, a számokban akad az izraeli dallamvilágból származó futam, de akad a füstös amerikai világból is egy-két elem. Nemrég jelent meg új, Seven Seas névre hallgató albuma, amelyet a Művészetek Palotájában mutatott be a teltházas Fesztiválszínház teremben. Én ugyan nem voltam ott a koncerten, de szerencsére már a Müpába is bekúszott az új világ: a neten legalább négy vagy öt kameraállásból, élőben követhettük a fejleményeket. Ez alapján állítom, hogy egy jó hangulatú, isteni koncert volt. Másnap beszélgettünk egy Feneketlen-tó mellett lévő szállodában, épp ebédidőben.
Ha minden igaz, ez volt turnétok első állomása. Miért pont Magyarországot választottad?
Nem igazán én választom a helyszíneket. Szinte minden nap érkeznek hozzánk megkeresések különböző szervezőktől és nem én, hanem a menedzserem az, aki intézi a fellépéseket. Szóval csak véletlenül jött ki így, hogy nálatok kezdődött a turné.
Végül is olyan volt a koncert, amilyenre számítottál?
Nem voltak elvárásaim a koncerttel kapcsolatban, hiszen korábban talán összesen kétszer jártam Magyarországon egész életemben. Utoljára jó néhány évvel ezelőtt egy fesztiválon – hat éve is lehet már annak. Így tehát nem sok itteni tapasztalatom van, keveset tudok az országról. Azt persze tudtam, hogy előzetesen minden egy elkelt, amely valóban egy megtisztelő előjel volt.
Csak azért kérdeztem, mert hátha babonából fontos a turné első állomása.
Persze, mindig jó az, ha jól indul a dolog. De azt nem tudhattam, hogy minden rendben lesz-e. Nem érzem előre az ilyesmit.
Spanyolul énekeltél az este. Hogy jött az, hogy így is előadj dalokat?
Úgy, hogy imádom a spanyolt! Az édesanyám ladino nyelven énekelt, amely egy zsidó spanyol nyelv. De az életem során már sok spanyol zenésszel játszottam együtt például flamenco-t és más latin zenei vonalakat. Így egyúttal spanyolul is tanultam egy kicsit éveken át, ismertem már a zenéket is és van egy-kettő, amelyet mindig is szerettem énekelni.
Könnyebb spanyolul kifejezned magadat?
Nem erről van szó, hiszen héberül és angolul is énekelek. Ám van néhány dal, amely spanyolul gyönyörű igazán. Ez az egyik legszebb nyelv, amelyen énekelhetünk. Ennyit gondolok erről, nincs szó olyasmiről, hogy különösebb érzelmek kötnének a spanyol nyelvhez. Minden a zenétől függ. Pont azért szeretem a különböző nyelveket, mert tökéletesen kiegészíthetik a hangszereket.
Az angolodat például az Egyesült Államokban csiszolhattad leginkább. Mennyi időt is töltöttél ott?
12 évig éltem New Yorkban.
Nem hiányzik néha?
Nem biztos, hogy az a legjobb kifejezés az érzéseimre, hogy „hiányzik”. Szeretem New Yorkot, ez kétségtelen. Amikor ott vagyok, akkor valamiféle különös érzés ragad magával, ami sehol máshol a világon. De általában nem hiányolok dolgokat, vagy helyeket. Egyszerűen csak igyekszem a jelennek élni, valamint megvalósítani az álmaimat. Ha arról beszélünk, hogy mi szokott hiányozni, akkor inkább azt mondanám, hogy az emberek.
Szóval nem volt nehéz a New York-i élet?
Szerettem New Yorkot, mert szeretni akartam.
Őszintén szólva, én például még sosem jártam ott, ám valami olyasféle városként képzelem el, amely gazdag lehetőségekben, élményekben és reményekben.
Nos, valóban lenyűgöző ilyen szempontból. Ugyanakkor minden városnak megvan a maga bája. New York például a szememben a kozmopoliták világa, olyan mintha a Föld egyik ütőere lenne. Néhány évvel ezelőtt, ha ott akartam lenni, akkor repülőre kellett ülnöm. De ma már? Egyszerűen felmész a netre és már ott is vagy. Persze ez nem egészen olyan, de azért ez is félelmetes. Azonban New York is változott az utóbbi időben. Amikor ott éltem, a kilencvenes években, akkor még szinte tökéletes volt. Ma már kicsit inkább olyan, mintha Amerika kirakatává vált volna, ahol megkaphatod az amerikai álmot. Persze, továbbra is nagyszerű hely, de már másként…
Visszatérve a zenéhez. Gyakran ülsz le a zongorához a koncertjeiden?
Vicces, mert nem sokkal ezelőtt egy másik srác is pont ezt kérdezte.
Szóval a magyar újságírók már csak ilyen unalmasak…
Nem, dehogy! Sokkal inkább érdekesnek találom azt, hogy pont ugyanarra voltatok kíváncsiak. Mindenfélét szoktak tőlem kérdezni, majdnem mindig ugyanazokat, de ezt még nem. Most pedig rögtön ketten is, szóval csak ezért jegyeztem meg. De visszatérve a zongorára: nem az én hangszerem. Pontosabban már nem az. Hiszen egészen gyerekkoromtól játszottam zongorán, korábban mint bőgőn. Még az első számaimat is zongorára írtam. Később azonban ez változott. Talán ezért is olyan izgalmas számomra. Azt gondolom, hogy néha ki kell törnie az embernek a keretei közül, mert az élet nem csak egy dologról szól. Időnként elfog az erős érzés, hogy újra leüljek a zongora elé, ilyenkor aztán nem érdekel, hogy annyira nem vagyok jó benne. De igaz, alapesetben ez nem az én terepem.
Korábbi albumaidon is énekeltél?
Tulajdonképpen mindig is gondoltam rá. Szinte az összes lemezemen van ének, de nem mindegyiket én adom elő. Összesen 12 lemezt írtam. Az elsőn egy fiatal lány énekelt egy dalt, a másodikon ugyanaz a lány énekelt egy másik dalt – méghozzá spanyolul -, aztán a harmadikon már én is énekeltem egy keveset. Majd az ötödiken is. Végül egyre többet. Hát valahogy így kezdődött. Olyan ez, mintha építkezne az ember. Egyre inkább a zeném részévé vált az ének. Azonban alapvetően instrumentális irányból jöttem, szóval a vokálok csak később csatlakoztak. Azért alakulhatott ez így, mert vannak bizonyos számok, amelyeket egyszerűen nem lehet ének nélkül átadni. Mellesleg azért is énekelek ritkábban, mert bőgővel együtt nagyon nehéz. Általában gitárral, vagy szintetizátor mögött szoktak énekelni, de bőgővel egy kissé bonyolultabb. Mindenesetre szeretem a kihívásokat.
Oké, szereted a kihívásokat, de azért nem ijesztő néha énekelni?
Ó, dehogynem! Minden alkalommal az. Nem annyira, mint korábban, de még mindig félelmetes.
Emlékszel arra, amikor énekeltél először a színpadon?
Pontosan az első alkalomra nem, de azt el tudom mondani, hogy milyen volt az első időkben. Az első két év például borzalmas volt.
De miért?
Néhány embernek biztosan természetes a közönség előtt énekelni, főleg, ha már mondjuk 3 éves korától gyakorolt. Vagyis, hogyha érez valamit, akkor így tudja azt a legjobban kifejezni. Én azonban nem ebben a helyzetben vagyok. Egyszer olvastam egy könyvet Ella Fitzgeraldról. Őt például minden fellépés előtt elfogta a pánikroham, mégis ki tudott állni a színpadra. Oké, nekem ugyan nincsenek rohamaim, de azért én is félek. Az éneklés ugyanis egy sokkal mélyebb érzést fejez ki, talán a legmélyebbet. Nincs semmiféle pajzs, vagy fal, ami mögé elbújhatnál, hanem tényleg csak te vagy ott és a gondolataid. Néha mondjuk lehet, hogy megtörik a hangod. Ami ugyan kínos, de egyúttal ez a legszebb is benne. Nincs garancia. Semmire. Az éneklés az egyik legsebezhetőbb, legőszintébb pillanat. Éppen ezért szeretem is, bármilyen nehéz.
Fotók: Müpa
