Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Európában elsőként rendez kiállítást a Kogart az amerikai pszichedelikus rockplakátok 1965 és 1971 közötti fénykorszakából. Az egytől egyig eredeti plakátok mellett a Rock and Roll Hall of Fame múzeum által kölcsönadott relikviák – többek között Keith Moon farmernadrágja, a Fillmore West klub parkettájának egy szelete, Jimi Hendrix Angels című dalának autográf kézirata, és kultikus hangszerek – tekinthetők meg a december 31-ig látogatható kiállításon.
„Párizs, Stockholm, Brüsszel is kérte, de csak mi kaptuk meg!” – büszkélkedett a tárlat egyik fő ereklyéjének számító lila bársonyzakóról Simonyi András korábbi amerikai nagykövet, a kiállítás vezető kurátora a sajtótájékoztatón, és még mielőtt Jimi Hendrix 1968-as fellépőruhájának vitrinjéhez értünk volna, egyik szemünk már a terem falait beborító, múlt század eleji szecessziót idéző plakátokat pásztázta, a másik pedig gondolatban még egyszer végiglapozta a kiállításra kiadott vaskos, gazdagon illusztrált kiállítási katalógust. A homlokunkon lévő spirituális látószervünk pedig már a naptárunkat böngészte egy szabad délutánt keresve, amikor alaposabban is megnézhetjük a tárlatot, ugyanis intuíciónk azt súgta, hogy itt érdemes lesz még egy kis időt eltölteni.
Az 1967-es Monterey Popfesztiváltól és az abból kivirágzó San Franciscó-i „szeretet nyarától” a két évvel későbbi Woodstock Fesztiválig tartó tiszavirág életű, de rendkívül termékeny időszakot bemutató tárlat három gyűjteményből építkezik. A legfontosabb ezek közül a kiállítás gerincét adó plakátgyűjtemény, ami David H. Tippit és Paul Harbaugh amerikai magángyűjtők tulajdona, a plakátok kisebb része a Tippit jóvoltából a Denveri Művészeti Múzeum állandó kiállításának részét képező gyűjteményből származik, a kiállított tárgyak többségét pedig a Rock and Roll Hall of Fame múzeum adta kölcsön. A kiállítás megnyitójára mindkét gyűjtő Magyarországra érkezett, a csendben ünneplő Harbaugh mellett ülő Tippit azonban elárult néhány dolgot a gyűjtemények történetéről. Többek között azt, hogy 1980-ban látta meg egy San Franciscó-i kirakatban azt a plakátot, amin felbuzdulva elkezdte felépíteni az első gyűjteményét, és utolsó pillanatban érkezőként még lehetősége adódott arra, hogy már csak pár példányban létező, teljes sorozatokat vásároljon – hatalmas összegekért, ugyanis addigra a pszichedelikus rockplakátok már rendkívül kelendőnek számítottak. És persze fejest ugrott a mélyvízbe is, hiszen egy kaotikus, hamisítványokkal és nem engedélyezett korabeli másolatokkal teli – és amúgy is rendkívül hiányosan dokumentált – gyűjtői területről volt szó, amihez Eric King, egy középkori kódexekkel foglalkozó kaliforniai tudós gyűjtői útmutatója jelentette az egyetlen segítséget.
Rendkívüli módon örülünk, hogy a Kogart kiállítása szembement a hazai múzeumi körökben vadszőlőként burjánzó szokással, és színes másolatok helyett kizárólag eredeti dokumentumokat állítottak ki. Azaz a tervezők által aláírt eredeti példányokat, a plakátkészítés fázisait bemutató terveket és próbanyomatokat, egyszóval egy papír alapú dokumentumgyűjtemény legértékesebb és legféltettebb darabjait. Számos aláírt példány látható a pszichedelikus műfaj atyjának tekinthető Wes Wilsontól, aki a 60-as évek elején rebellis tervezőgrafikusként kezdett rockplakátokat gyártani, és akinek az itt is kiállított híres, az amerikai zászlóba horogkeresztet ékelő „Are We Next?” című 1965-ös háborúellenes poszterét még Allen Ginsberg is túl abszurdnak tartotta, azonban a Family Dog szervezőiroda felfigyelt rá, és ebből az együttműködésből születtek a híres, dohányzó indián törzsfőnököt ábrázoló koncertplakátok. Wilson tervezte továbbá a Beatles 1966-os Candlestick Park-i fellépésének a poszterét is, ami végül az együttes utolsó koncertje lett. Wilson mellett több tucatnyi művet állítottak ki Gary Grimshawtól, Stanley Mouse-tól, Rick Griffintől, és láthatóak Victor Moscoso „mozgó plakátjai” is, amelyeken szinte életre kelnek a figurák, ha váltakozó színű fényekkel világítják meg őket.
Ahogy Buddy Holly édesanyjához írott levele, Grace Slick, a Jefferson Airplane énekesnőjének a Monterey Popfesztiválon viselt marokkói fellépőruhája és az LSD-vel bódított tipográfiájú Grateful Dead-, Hendrix- és Janis Joplin-plakátok közt bandukolunk, a korabeli magyar és amerikai ellenkultúra közti távolság a megnyitón elhangzottakkal ellentétben most is éppen akkorának tűnik, mint ide San Francisco. (Hasonlítsuk csak össze: Budapesten 1967. július 8-9-én lépett fel első „nyugati” fuvallatként a Spencer Davis Group, és a Népszabadság „tombolókként” számolt be a Thököly úton kukákat dobáló, kitűzőt viselő, hosszú hajú fiatalokról, míg a tengerentúlon a háborúellenes tüntetések és fesztiválok már megszokott jelenséggé váltak.) Azonban ez számunkra semmit nem von le a kiállítás értékéből. És talán először mutatja be nálunk tárlat a rock and roll vallásos jellegét teljes pompájában, ahol a Woodstock-relikviák teljes palettája mellett Bob Dylan Bill Clinton beiktatási ceremóniáján használt, virágmintás Gibson Hummingbird akusztikus gitárja együtt szerepel a vitrinben a hangszer megszerzéséhez szükséges „all access” színpadi belépőkártyával, és az eseményre kiadott jelvénnyel.
Egyvalamit azonban kifejezett hiányoltunk, pont azt, amire pletykák szerint a nemrég pár hónapot Európában töltő egykori Jefferson Airplane-tag, Jorma Kaukonen is rácsodálkozott, miközben a Kunsthistorisches Museumban Klimt-képeket nézegetett: az amerikai pszichedelikus plakátok ugyanis a múlt század eleji közép-európai szecessziós művészet egyenes ági leszármazottai, és erről csupán az egyik vitrinben árválkodó, 1903-as kiadású art deco könyv oldalpárja sejtetett valamit.
Október 13-án, csütörtökön 19 órakor exkluzív tárlatvezetés lesz Simonyi András vezető kurátorral, október 25-én, kedden 19 órakor pedig pódiumbeszélgetés Sebők János rocktörténésszel és Hobóval. A programokra a Kogart honlapján lehet regisztrálni.
