Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Misfits - The Devil's Rain
(Misfits Records)
A Misfits ma már inkább egy márka, mint zenekar. Kb. olyan menő a zenekar legendás koponya logójával díszített cuccokban mászkálni, mint a Motörhead szörnyeteg fejével, vagy a Ramones sasos logójával a mellkasunkon feszíteni egy fesztivál VIP részlegében. A zenei tartalom mellékes, a menőség faktor a lényeg. Ilyen szempontból teljesen mindegy, hogy a zenekarnak jelenik-e meg egyáltalán még lemeze vagy sem. Valószínűleg a The Devil's Rain is csak azért jött most ki, mert már ciki volt úgy a pólókból élni, hogy közben a harmincéves dalokra tombol a legjobban a közönség. Pedig a lemezt hallgatva talán érdemesebb lett volna csöndben maradni, és haknizni tovább Glenn Danzig slágereivel.
Az, hogy a Misfits Danzig nélkül koncertezik, lemezeket készít, sokaknak szúrja a szemét, és valószínűleg soha nem is lehet őket meggyőzni arról, hogy a horrorpunk-zenekar, a legendás alapító-dalszerző-énekese nélkül is írt jó, vagy legalábbis szórakoztató albumot. Pedig az 1999-es Famous Monsters ilyen. Mondjuk úgy, hogy ha követik a klasszikus albumok hosszát, és belesűrítik fél órába az egészet, akkor egy elejétől a végéig kiváló lemez született volna. Sőt, az első Danzig nélküli nagylemez, az American Psycho is jó volt már 1997-ben, de Michale Graves énekes erre még nem hozott olyan jó dallamokat, mint a két évvel későbbi albumra.
A most megjelent, harmadik újkori Misfits-sorlemezt úgy harangozták be, hogy felér majd a klasszikusokhoz, sőt, egy teljes rebooton megy keresztül a trió. Végül is a The Devil's Rain rebootnak reboot, csak az újraindulás után maradt pár hibás szektor a hardveren. A legnagyobb baj, hogy Jerry Only basszusgitáros elhitte magáról, hogy tud énekelni. Azzal nincs gond, hogy ezt az Elvis-féle baritont teljesen bevágta, de a dallamérzékenység szinte teljes mértékben hiányzik belőle. Amíg az előző lemeznél nem győzött ujjongani az ember, hogy mennyi slágert pakoltak az album első felére, itt ugyanannyi idő alatt még csak fel sem tűnik, hogy hallottunk valamit. Illetve annyit talán, hogy szól ez a ramonesosan punkos, néha rockabillys izé, amire valaki mély hangon áriázva ráénekel. Pedig a 2009-ben kiadott Land Of The Dead kislemez itt is szereplő két dalát akár valami elfuserált próbának is vehették volna, mert azok is annyira semmilyenek voltak, mintha valami kutyaütő Misfits-tribute saját számokat akarna írni. A nagylemezen egyedül a Father című dalra kaptam fel a fejem. Ide valahogy sikerült Onlynak annyi eredeti vagy legalább emlékezetesebb dallamot összekaparni, hogy picit kilógjon az ötvenperces (?!) masszából.
A Misfits 1977-től 1983-ig megteremtette azt a legendát, amiből azóta is él. Jerry Only basszusgitáros viszont a fejébe vette, hogy márpedig ő az összes dalt hivatalosan jegyző Glenn Danzig nélkül is képes sikerre vinni a zenekart. A folyamatos tagcserék már a korai időkben is a csapat életéhez tartoztak, tehát a nagy jövés-menés nem lehetett figyelmeztető jel a számára, az már annál inkább, hogy lényegében senki sem rajong az újabb anyagokért, pláne azokért, amin már Only énekel. Ennek ellenére nagy bátran bevállalta a The Devil's Raint. Nem kellett volna. Annál is inkább, mert a haknikoncerteken értékes időt vesznek el majd ezek a dalok a régebbi slágerek elől, amiket még ettől a korántsem eredeti felállástól is simán lehet élvezni. Nem baj, a koponyás pólót még így sem lesz ciki viselni, hála Danzignek.
