2011.11.14. 17:00 – Pándi Balázs

Tetőtől talpig libabőrben – Sonny Rollins-koncertbeszámoló

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Sonny Rollins @ Művészetek Palotája, 2011.11.10.


Körülbelül 17 éves lehettem. Kispesten éltem a megboldogult Hunyadi mozi közelébe eső panelerdőben, amikor egy szép napon bekötötték hozzánk az internetet. Az ezt megelőző időkben zenei műveltségem a klasszikus zeneiskolában felmartat tudást leszámítva szinte kizárólag a kőbánya kispesti konténer, majd határ úti Headbanger kínálatában szereplő cikkekre volt korlátozódva. bár ott heavytől a power és thrash metalon át a death metalig minden volt, sőt, még az azóta is kedvenc műfajom, a "Getto-HC" is -, bizonyos keretek közé akkor is - lássuk be - beszorított. Az internet bekötésével azonban mindez megváltozott és kis utánajárással, rá nem sokkal fel is csendült az első általam megismert Sonny Rollins-lemez, a Tenor Madness. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a lemez és Sonny Rollins mennyit fog jelenteni, hány turnén gurulok ki egy adott városból a fülembe búgó tenor hangokra, azt pedig végképp nem gondoltam volna, hogy valaha is látni fogom élőben A legendát.

Bizonyos zenei körökben, főleg formabontó és radikális újítóknál nem ritka a hasonlóan radikális életvitel. Sonny Rollins útja az idén betöltött 81. esztendőig is így minden volt csak egyszerű nem. Az 1930-ban született művész 20 évesen már fegyveres rablásért ült, majd ideiglenes szabadlábra helyezés alatt heroin használat végett 1952-ben újra letartóztatták, később pedig elvonóra küldték, és ritka esetek egyikeként tiszta emberként távozott a narkotikumok világából. Szintén ritka eset, hogy miután valaki leteszi a motyót, nem kezd rémisztően unalmas zenét játszani. Épp ellenkezőleg, Rollins heroin felett aratott győzelme után ereje teljében, sorra jelentek meg a kor meghatározó lemezei, mint például a Saxophone Colossus vagy a Tenor Madness. Utóbbin szerepel John Coltrane-nel készült egyetlen közös felvétel is (a legenda szerint valakinek a padlásán ott nyugszik egy 1952-es koncertfelvétel, mely abban az Audubon Ballroomban készült ahol később Malcolm X ellen merényletet követtek el, és melyen Sonny Rollins, Miles Davis és John Coltrane együtt játszik).

Az ötvenes évek közepén elért sikerek után jött az akkori jazz körökben a heroinfogyasztás mellett ugyancsak jellemző teljes eltűnés, ahogy azt megfigyelhettük a nemrég előkerült Kalaparusha Maurice McIntyre (róla Closeness címmel készült is egy dokumentumfilm), vagy a nemrég A38-on is fellépő Charles Gayle esetében. Rollins ekkor az alkotói válság hatására a Williamsburg Bridge-hez járt ki gyakorolni, míg vissza nem tért egy újabb klasszikus lemezzel, amely meglepő módon a The Bridge címet kapta. A névrokon Black Flag- és Rollins Band-frontember, Henry Rollins egyszer megkérdezte egy Sonnyval készített interjú során, hogy miért töltött ennyi időt gyakorlással a hídnál, amire a válasz annyi volt: "Ha olyan kortársaid vannak, mint Monk, vagy Duke Ellington, könnyen megkérdőjelezed a saját tehetséged."

A The Bridge a mai napig a legtöbb eladást produkáló lemeze, és elindított egy újabb lavinát Rollins életében, melynek részeként dolgozott a korszak legendás kiadójának az Impulse! Recordsnak - miután lejárt a szerződése az RCA-nél -, ahol többek között az eddigi egyetlen filmzenéje, az Alfie címü filmhez is megjelent. Ekkor még élt John Coltrane, akinek az Impulse tulajdonképpen köszönheti a létezését (nem véletlenül jelent meg The House That Trane Built címmel a kiadó történetét feldolgozó könyv), így a kiadónál a modern tenorosok két legnagyobb alakja, még ha csak egy rövid ideig is, közös otthonra lelt.

Ezután viszonylagos csend honolt Sonny környékén, aminek két oka is volt. A jóga, a meditáció és a keleti vallásokkal kapcsolatos tanulmányai végett újabb visszavonulót fújt, majd visszatérésekor a kritikusok nem fogadták a lehető legpozitívabban a helyenként funk és pop elemekkel gazdagított zenéjét. A sajtó irányába kevésbé nyitott Rollins felesége és egyben menedzsere Lucille hatására rábólintott az akkor már Gil Scott Heron, Sun Ra és Al Greenről készített dokumentumfilmeket maga mögött tudó Robert Mugge felkérésére. Ebből lett a közel 100 perces Saxophone Colossus című portréfilm. A film Sonny életútján túl azt a kérdést feszegeti, hogy mennyire van alapja a rossz kritikáknak, és megannyi kritikus szólal fel Sonny védelmében, akik szerint teljesen értelmetlen összemosni a lemezen és a koncerteken fellépő művészt. A film egyik kulcsjelenete, amikor Sonny a közönség felé igyekezve, leugrik a színpadról majd a földön fekve játszik tovább. Ekkor még senki nem tudta, hogy eltörte a bokáját, és ahelyett, hogy gyorsan orvosi segítségért kiáltott volna, befejezte a koncertet a földön.


Fotók: Müpa - Budapest

A róla szóló filmek, könyvek és remek lemezei ismeretében nem csoda, hogy hónapokkal a koncert előtt már minden fontosabb helyre, egyéb zenés elfoglaltságaimat koordináló embereknek körbeküldtem az üzenetet: november 10-én ne számítsanak rám, ugyanis Sonny Rollins-koncertre megyek.

Ha egy szóval kellene leírnom bámulatos volt. Sokan az "aranyos" jelzőt használták, viszont attól jóval több volt, amit láthattunk. Egyértelműen kijelenthető, Sonny Rollins 81 évesen is top formában van, csoszogás ide, vagy oda, a hangszer elképesztően szól a kezei között.

Már a műsor összeválogatása is hibátlan volt. A korai lemezein is felbukkanó és általam kedvelt calypso hatások a koncert meghatározó részében jelen voltak, amiben nagyban hozzájárult a Rollins védjegyeként is ismert ritmusszekció, melyben legrégebbi harcostársa Bob Cranshaw bőgős mellett egy visszafogott dobosból (Kobie Watkins) és egy külön ütőhangszeresből (Sammy Figueroa) állt. Bár ők igazán az örök záró Don't Stop the Carnivalban és a már említett calypso alapú részekben tündökölhetnek igazán, mégis remekül illeszkedett a programba a koncert egyik fénypontja, a Once in a While címü ballada is.

Bár megrögzött ellensége vagyok a ráadásoknak, ezúttal elnéző voltam. A zugabe ugyanis nem volt más, mint a Tenor Madness, ami egy szép keretet adott ennek a remek, megannyi jazzel kapcsolatos élményekkel teli évnek, amit a lemeznek és annak címadó dalának köszönhetek. Jó volt megint monitor előtt bíbelődő kispesti punknak lenni, meredt szemek és ragya helyett nyugodt mosollyal, tetőtől talpig libabőrben.


jazz koncertbeszámoló sonny rollins



Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása