Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A mostanában kicsit túlhajszolt Nagy Ferót mindenki ismeri. Ha leülünk vele egy kávézóban, lépten-nyomon odaszól valaki, hogy „szevasz Feró Bácsi”, ő pedig rendületlenül köszön vissza, élvezi, szinte aktívabb, mint egy mai fiatal zenész. Ha vele készítünk interjút, hiába van egy maghatározott téma, egészen biztos, hogy más is szóba kerül, ahogy az alábbi beszélgetés során is. Kiszámíthatatlan, hogy honnan hová jut.
Ahelyett, hogy a nemrég megjelent új Beatrice-albumról beszélgetnénk, van egy aktuálisabb esemény a zenekarral kapcsolatban. Ez pedig a legelső lemez újrakiadása. A Beatrice ’78-’88 már megjelenésekor törlesztés volt a közönségnek, hiszen mindaddig csak néhány felvétel forgott közkézen. Ez az újrakiadás kinek törleszt?
Elég sokan kerestek engem, hogy miért nem jelent ez még meg CD-n. Felebaráti szeretetből párszor már átírtuk bakelitről CD-re, mert úgy nézett ki, hogy ezt soha nem fogják kiadni. Aztán megkeresett a Collective Art, hogy ők végre megtennék. Mondtam, hogy a jogok nem nálam vannak, de ha megszerezik, semmi akadálya nincs az újrakiadásnak. Mi is megpróbáltuk már, de úgy éreztük, hogy túl sokat kérnek érte, szóval letettünk róla.
Azért örülsz neki, hogy megjelenik?
Örülök neki, de egy kicsit kínlódós ez a felvétel. Ez csak egy lenyomata a hetvennyolcas bandának, sőt ez igazából nem is az. Akkor a banda már nem is volt. Akkor már elment az eszük. Volt, aki elitta, volt, akinek csak úgy elment magától. Viszont az utolsó pillanatban úgy döntöttem, hogy ha már megvan az a lehetőség, hogy lemezt vegyünk fel, akkor megcsináljuk. Legalább a nóták meglegyenek, amiket persze nem így játszott igazából a Beatrice, de körülbelül ilyenek a nóták.
Annak, aki akkoriban nem élt, vagy legalábbis még nem volt lehetősége figyelni a lemezipart, érdemes lenne elmondani, hogy milyenek voltak akkor a viszonyok.
Ez a lemez tulajdonképpen az első magánkiadású album volt Magyarországon, ami komolyabb zenekartól megjelenik. 1988-ban itt még javában működött a pártállam, de azt már nem tudta megakadályozni, hogy a magánkiadás összejöjjön. Ma is megvan a nehézsége a lemezkiadásnak, de ma már bárki bármit megtalál az interneten. Egy zenésznek ez nem túl nagy öröm. Akkoriban azonban szintén csak szimbolikus volt egy magánkiadású lemez, hiszen a terjesztés az állam kezében volt. Kisipari eszközökkel lehetett terjeszteni. Reklámra nem volt pénzünk, a nagy hanglemezboltokba nem került be, vagy csak valahova a polc hátuljába. Kínszenvedés volt, de mi boldogok voltunk, hogy kiadtuk. Megmutattuk, hogy lehet ilyet.
A CD általad írt fülszövege kissé keserű.
Az újrakiadás kapcsán eszembe jutott, ami akkor történt. Nem ilyen lemeznek kellett volna megjelennie. Ha visszahallgatsz egy papírgyári koncertről született pocsék hangminőségű felvételt, hallani fogod, hogy nagyon jó a zenekar. Felszabadult szabadságot érzel. Abból a torz valamiből is lejön, hogy valaki üvöltözik, stenkeli a népet, és ugyanaz az energia visszajön a közönségtől. Ehhez képest bevonultunk egy stúdióba, és steril körülmények között felénekeltük, ahogy tudtuk. Ez nem keserűség, sajnos ez a valóság. Lehet, hogy nagyképűnek hangzik, de a világ élvonalába tartozott akkor a Beatrice. Kurva sokat próbáltunk, nagyon keveset játszottunk, de azok a bulik frenetikusak voltak. Ez a punk őskora volt. És a punknak a művészeti vonulata. Sokan azt gondolják, hogy a punk az a trash, a trágya, pedig ez nem igaz. Az egy szellemi áramlat volt. Aztán persze a politika megette az egészet. Jobbról a skinheadek, balról az autonómok vagy hogy is hívják őket. Szétesett, de régen ez legalább egy egységes dolog volt. Mi tulajdonképpen ugyanazokról énekeltünk, mint a Sex Pistols, de sokkal finomabban, mert mi az életünkkel játszottunk, ők meg legfeljebb egy kis pénzzel. Ezért sikerül kicsit talán kesernyésre visszaemlékeznem erre az időszakra. Aztán persze bementünk egy stúdióba, a dobosunk otthagyott minket, kisegítővel kellett feljátszani. Barile Pasquale segített nekünk, aki azóta a Hit Gyülekezetében van. Nehéz ezek után azt mondani, hogy ez a lemez sikerült. Miklóska (Miklóska Lajos, eredetileg basszusgitár, a most újra kiadott lemezen főként ritmusgitár – a szerk.) is rosszabb volt, mint ’78-ban. Akkor még volt tűz, azt mondtuk, hogy meg kell támadni a rendszert. Ma is van olyan rendszer, amit támadni kell, csak azt már nem mi csináljuk.
Fotó: © Lángoló Gitárok / Nagyillés Szilárd
Ha mai füllel hallgatnád a ’78-as Beatricét, mit mondanál nekik?
Az a zenekar az akkor fiataloknak, a marginális értelmiségnek, és nekünk azt jelentette, hogy a világ megváltoztatható, vannak eszközök hozzá. Lehet hívni művészetnek, punknak, rocknrollnak, vagy aminek akarod. Kiderült, hogy ki lehet állni, és megkérdőjelezheted az egész világot. Én ott váltam emberré, ott tanultam meg az életet. Akkor sok intézetis járt a koncertjeinkre. Azoknak a gyerekeknek, akik akkor csöveztek, képzeld el, igazuk volt, hogy csöveztek. Nem a társadalomnak volt igaza. Jobban járt a híd alatt. Ha visszamegy az intézetbe, egy tanárral találja szembe magát, egy olyan őskövület barommal, aki tönkre fogja tenni. Mi azt éreztük, hogy kutya kötelességünk kiállni mellettük. Az értelmiség a mi példánkon tanulta meg, hogy ezt lehet. Szerintem a Bizottság is tőlünk vette a bátorságot. Ezt még soha nem mondtam ki, de szerintem így van.
Mit jelentenek azok a szövegek ma?
A világnak az a totális tagadása, ami azokban van, a mai napig jelent valamit. Számomra is, aki konszolidálódtam ebben a világban. Tudomásul veszem, hogy a nagy többség ezt akarja. Akkor én milyen jogom mondom, hogy ezek hülyék. Jogodban áll hülyének lenni. Szerintem egy nagy fasz vagy, de megteheted. Hiszen nem ezért küzdöttünk? Mindenki olyan hülye legyen, amilyen akar. Annyira illeszkedjél bele a világba, hogy ne zavarj másokat. Egy kicsit azért lehet nógatni az embereket, de ne legyél a terhére, mert akkor kinyírnak. Megcsinálhatod a punk öngyilkosságát, mint Sid Vicious, de nem lenne sok értelme. Ez a tagadás dolog persze az X-Faktorra nem vonatkozik, mert azt nagyon szeretem.
Mit szeretsz benne?
Azt, hogy emberekkel foglalkozunk, és emberi sorsokat próbálunk jobb irányba terelni. Például azzal is, ha valakinek azt mondod, hogy ne énekelj másoknak. Megteheted, mert énekelni kurva jó dolog, de ne hallja más. Ezt sokan cinikusnak gondolják, pedig szerintem nem az. A lelkedet táplálhatja az is, ha egymagad énekelsz.
Annak idején a tehetséget kutatni kellett, ma pedig szinte az emberek elé tolja egy ilyen műsor, hogy még van tehetség.
Ezt nem így gondolom. A tehetségkutatásra igény van. El is mondom miért. A nagy generáció fele nem is tud semmit. Nem tanult meg énekelni, gitározni. Ma abból él, hogy ő a nagy generáció. Jött egy Ki mit tud?, előkerült egy-két sztár. Ha belegondolsz a nyolcvanas években alig akartak előkerülni tehetséges zenekarok. Az öregek rátelepedtek erre a műfajra. Ma pedig már ezt nem lehet megtenni. Ma már öregnek számít egy tízéves zenekar is. Ha jönnek az új sztárok, annál több épül le.
Nem kellenének a jó énekesek mellé jó dalok is?
Ez persze még messzebbre vezet. Picit ugyanazt érzem, mint harminc-negyven évvel ezelőtt. Rátelepszik a műfajra néhány kicsit tehetséges, kicsit tehetségtelen ember, akik csinálják. Jól-rosszul. De szerintem igazából nem velük van a baj. Szerintem a rádióval van a baj. Nem tudod megtalálni, hogy mi kell nekik. Azt sem tudod, ki dönt róla. Talán annak is köszönhető, hogy kevés a zenei szerkesztők száma, akik meghatározzák a zenei tudatot, ami meg azért veszélyes, mert egy korosztály ezen nevelkedik. Szóval ezt kéne elsősorban rendbe tetti.
