Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
White Denim - D
(Downtown Records)
A 2011-es év garázsvilága egészen különleges albumokat produkált, sok zenekart kivezetve az olajos hordók és csapágyak árnyékából a napsütötte pusztaságba. A tökéletes példa erre a texasi White Denim, akik egész egyszerűen D-re keresztelt lemezükkel bérelt helyet szereztek maguknak minden éves zenei listán, köztük a mienken is.
Egyre inkább kezd bebizonyosodni, hogy a rock and roll újraélesztését egészen az alapoktól kell kezdeni, és csak pár szívből jövő barkácslemez után érdemes komolyabb stúdióalbumba kezdeni. Ahogy eleinte a Black Keys is pincében meg szénégetőben rögzítette a mai sikerét megalapozó szerzeményeit, úgy a White Denim is dobosuk lepusztult lakókocsijában rendezte be házi stúdióját. Egészen eddig.
A harmadik lemezig háromfős zenekarként funkcionáló White Denim aztán bevette Austin Jenkinst gitárosnak, kiadtak egy 2006-os alakulásuk óta raktáron tartott dalokból összetákolt ingyenes lemezt, hogy aztán 2011-re profi stúdiókörülmények között, lemezszerződéssel a zsebükben vághassanak neki az eddigi legkiforrottabb hanganyaguknak. Ez lett a zseniális D, amely egészen új magasságokba emeli a jammelés fogalmát anélkül, hogy egy pillanatra is izzadságszagúvá válna. Az a rockzenekar, amelynek jellemzésekor rendszeresen előkerül a jazz, mint műfaji meghatározás, minden bizonnyal valóban valami egészen újat tud mutatni az élőzene haldokló világában.
Amivel több a D, mint az összes korábbi White Denim-anyag, az a pozitivitástól szétrobbanó, átgondolt dalszerkezet, és a profi hangszerelésnek köszönhető megszólalás. Alig van piszkos gitárriff, kevesebb a zúgás, illetve szép lassan elhagyták a free jazz-szerű kaotikus dallamtalanságot is. Ehelyett egy pszichedéliába oltott, több mint tisztességes rocklemezt kaptunk, ahol egyszerre tudja megmutatni magát a virtuozitást egekbe emelő ritmusszekció, meg a két gitár a maga végletekig csavart dallamaival, úgy, hogy közben James Petralli énekét hallva azt hihetnénk, ez csak valami kisujjból előhúzott próbatermi beállás.
A White Denim dalait nagyon nehéz egyenként különböző skatulyákba gyömöszölni, hiszen az az érzésünk, mintha egy szuszra nyomták volna le mind a 10 számot. A lemezt nyitó It’s Him! tornádója alig gyengül szélviharrá az őt követő Burnishedben, csak azért, hogy aztán az At the Farm lágy kezdése végül egy orkánerejű széllökéssé válva szakítsa le az állkapcsunkat, a maga torzításmentes, színtiszta improvizációjával, ahol még a zenekar is fölöslegesnek vélt bármiféle éneket. A vihar végeztével elcsöndesülő vidéket a Street Joy próbálja vigasztalni, amely gyönyörű, érzelmekkel teli ballada abból a fajtából, aminek hallatán még a leginkább kőszívű rockerek is elmorzsolnak egy örömkönnycseppet. Az Anvil Everythnig progresszív rockos kezdése és a basszus-dob elképesztő teljesítménye aztán új impulzusokkal lát a dalvégi pszichedéliához, amit már lábakat felrakva, hátradőlve kell élvezni. Ezt követően a lemez visszatér az At the Farm akusztikus dzsungellázába (River to Consider), kongával, fuvolával és olyan hangulattal, mintha az énekes egy lakatlan szigeten szaladgálna önfeledten. Ha még eddig nem nyúltunk semmiféle tudatmódosítóhoz, akkor a további önmegtartóztatásban a Drug semmiképpen sem fog segíteni: egy '60-as éveket megidéző, pszichedelikus utazás, ami aztán egy huszárvágással vált át klasszikus rock and roll szólóba. Ezt a vonalat átviszik a Bess St.-be is, hogy aztán a dal felénél ugyanolyan hirtelen kezdjenek bele ismét egy progrockos elszállásba. Ezt megint egy teljesen kétarcú szám követi (Is and Is and Is), hol csöndes meséléssel, hol energiától duzzadó stadionrengetéssel. Végezetül a Keys teljesen olyan hatást kelt, mint amikor a moziban a film végén felcsendül egy dal és megjelenik a stáblista. Mindenki szépen elkezd szállingózni, kivéve azok, akik még mindig az alkotás hatása alatt vannak és az utolsó percig élvezni akarják. Pedig ez semmivel sem több egy kicsit európai country dalnál.
Bármennyire is úgy tűnhet, a White Denim egyáltalán nem mindenkinek szól. Egy átlag zenekedvelő vagy egy konzervatív rocker például lehet, hogy nehezen tud azonosulni a zenekar virtuozitásával, semmiből jövő hangulatváltásaival és azzal a tömény hangáradattal, amit ők művelnek. Így van a világ nagy része a jazzel is, mégis ezt a műfajt tartják a könnyűzene (?) csúcsának máig. Márpedig a White Denimnek sikerült a legmagasabbra juttatnia magát, mindössze egy dobszerkóval és három gitárral. Minden bizonnyal a jövő egyik legjobb zenekara van születőben.
