Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ma este a Budapest Sportarénában ad koncertet Chris Rea, aki olyan lemezeket tett le az asztalra, mint az 1989-es The Road To Hell, vagy az 1991-es Auberge. Új albuma tavaly szeptemberben jelent meg Santo Spirito Blues címmel, mely egyben európai turnéjának is a címe. Az éppen két helyszín között utazó gitáros-énekes-dalszerzőt erről, és a lemezhez tartozó filmjeiről is kérdeztük.
Nemrég kezdte a turnéját, hogyan alakult eddig?
Nagyon jól, örülök, hogy újra úton vagyok, az eddigi koncertek elég jól sikerültek. Még nagyon az elején vagyunk, de ez az erős kezdés remélem végigkísér minket. Nagyon hosszú turnénak nézek elébe, biztos lesznek benne hullámvölgyek, de ezt úgy is csak én fogom észrevenni abban mindenki biztos lehet.
2005-ben azt mondta nem akar több szólólemezt kiadni, most mégis megjelent a Santo Spirito Blues album. Mi változott azóta?
Ez egyfajta kiadói kompromisszum volt. Akkor is, és most is. Most azt mondták, hogy kiadják a filmeket, amiket csináltam, ha a filmzene lesz a szólólemezem. Ezért megfordult az egész történet, és a film lett az extra, a zene pedig az alaptermék.
Nem is egy film van a lemezhez, hanem egyből kettő. Mit kell róluk tudni?
Az én ötletem volt az egész. Ki akartam magam próbálni, mert már elég régóta érdekelt a filmezés. Arra gondoltam, hogy olyan élményt szeretnék adni az embereknek, ami kiegészíti a zenét. Amíg Chris Rea gitárjátékát hallgatják, addig egy olyan filmet nézhetnek, ami szintén Chris Rea nevéhez kötődik, és a kettő összekapcsolódik. Úgy gondolom ez egy sokkal összetettebb és komplexebb élményt tud nyújtani mintha szimplán csak a zenét hallgatja az ember.
Ez a turné egyébként a Santo Spirito Blues dalaira épül?
Egyfajta egyveleg, a régi dalok is nagy szerepet kapnak benne. De maga a filmzene, például a Bull Fightinghoz tartozó, tele van európai akkordmenetekkel. Nagyon sok cigány vagy szlávos motívum található meg benne, szerintem egyébként magyaros is. Sok emberrel dolgoztam együtt az évek során, és akitől a legtöbb ilyen általam csak nagyon európainak hívott akkordmenetet tanultam, egy olyan helyen nőtt fel és élt Szlovákiában, ahol nagyon sok magyar lakott, ez a fajta sokszínűség a zenében is megmutatkozott ott, és egy nagyon különleges, semmihez sem hasonlítható jelleget kapott.
Ha lehetősége lenne egy olyan koncertet csinálni, ahol csak azokat a dalokat játszaná, amik a legközelebb állnak önhöz, mennyiben változna a repertoár?
Már elég régóta vagyok a szakmában, hogy tudjam, ez teljes mértékben kivitelezhetetlen lenne, ráadásul legalább tízórás monstre koncertet kéne adnom, ha tényleg azokat mind játszanám az életművemből, amik nagyon közel állnak hozzám. Másrészt vannak olyan dalok, amiket nem emelek ki, na jó a Road To Hellt igen, amikről tudom, hogy egyszerűen nem tehetném meg, hogy nem játszom el. Ezek azok a dalok, amik igazán a karrieremet jelentik, és amiket az emberek nagyon szeretnek, és várnak tőlem, én pedig tisztelem annyira a közönségem, hogy meg is kapják. Most mondhatják azt, hogy persze a régi dalokat már biztos nem is szeretem, de ez egy alapvető emberi tulajdonság. Mindig az újdonság varázsa sodor magával engem is, és szerintem bárkit.
Melyek azok a dalok, amiken keresztül igazán meg lehet ismerni Chris Reát?
Azt hiszem a koncert az, az élő előadás varázsa, ahogy az ír és szláv motívumokból, valamint mindenféle egyéb bluesos elemekkel tarkított dalaim összeállnak egy nagy egész estés „ez Chris Rea, mióta a pályán van” koncertté.
Mióta a zeneiparban van, elég sok változáson ment keresztül minden. CD jött és ment, most éppen az MP3 van jelen, hozzá tudja magát szoktatni az egész iparág változásához?
Maga a lemezipar már halott, és nem is az MP3 ölte meg, sokkal inkább a kiadók lettek öngyilkosak a nagyon divatos globális vállalati kultúrával, és más ilyen nagy szavakkal. Elég, ha egy rossz vezető kerül a gépezetbe. Másrészt nem lehet egy egész világ ízlését irányítani. Sokan elhiszik magukról, hogy tudják, és erőltetik, de ez nem megy. Ez leginkább a fiataloknak nehéz.
Manapság a TV társaságok tucatjával termelik ki a szólóénekeseket, ön ezt mennyire találja egészséges trendnek?
Egyáltalán nem jó ez így, bár az elején jobban tartottam ettől az egész tehetségkutató show világtól, de azért most már látszik, hogy elég tiszavirág életű ez a siker, és tényleg csak néhányan bírják viszonylag hosszú ideig. Már, ha mondhatom azt, hogy hosszú idő egy énekes karrierjében, hogy akár a harmadik lemezig is eljut.
Követi a mostani zenei trendeket?
Nem tudok mást tenni, van két lányom, akaratlanul is hallom. Mindig azzal idegesítem őket, hogy gyakorlatilag már húsz éve megírt dalokat hallgatnak, és azt hiszik, hogy ez valami nagyon modern és friss, de személy szerint nagyon régóta nem hallottam semmi olyan újdonságot, ami már ne került volna elém egy kicsit másképpen néhány tíz évvel ezelőtt. Bár az is igaz, hogy a rock & roll azért nem egy nagy festővászon, tehát hatalmas újításokat már nem is nagyon lehetne benne találni, illetve ha lenne benne, az már nem rock & roll lenne, hanem valami más.
