Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Therapy? @ Majestic Music Club, Pozsony 2012.03.31.
Bár az új Therapy?-lemez továbbra is tartogat kérdőjeleket számunkra (Szeszélyes évszakok főcímzene in-dul!), tiszta sor, hogy Andy Cairnsék élőben képtelenek hibázni. És legalább ennyire magától értetődőnek tűnt, hogy a legutóbbi Fezenes koncert után egy ideig bojkottálni fogják a hazai helyszíneket. Tudniillik, a tény, miszerint Pataky „Mulder” Attila kb. négyszer akkora tömeget képes vonzani egy fesztiválon, még a Szerelemvonat és a Santa Maria országában is nemzeti tragédiának tekintendő. Minden adott volt tehát egy pozsonyi túrához.
Tisztában vagyunk vele, hogy egy anyanyelven dalolászó helyi alternatív zenekaron vihogni a kicsinyesség csimborasszója, de ezekben a felszabadult pillanatokban még egy vízállásjelentés is aktív humorforrásnak minősült volna. Mellesleg igazi ördögbotos agyagművészrockot játszottak egy olyan karizmatikus frontemberrel, akit zokszó nélkül helyeznénk be általános iskolai rovargyűjteményünkbe. Szerencsére rövid átszerelést követően jött az észak-ír trió, hogy megszabadítson minket attól a fiktív szimatszatyortól, ami az előző formáció alatt nőtt oldalunkra. A Ghost Trio és a Why Turbulence? kettőse papíron hasonlóan slágeres kezdésnek bizonyult volna, mint egy tbc-s dromedár párzási éneke, a McKeegan–Cooper ritmusszekció jóvoltából mégis gyilkosra sikeredett. Utóbbiról mellesleg – sérült csukló ide vagy oda – Tihanyi Tamás sem tudta volna lefeszegetni Fyfe Ewing dobosfenomén szellemét. A folytatásban immár a társastáncra ösztönző klasszikus darabok (Die Laughing, Stories) kerültek elő, a Teethgrinder esetében pedig a legősibb frontemberi buzdítás („aki nem ugrál, az köcsög”) bizonyult igaznak. No, nem mintha a jó Andy hasonló tapló sablonokkal hozakodott volna elő: sőt, barátságosabban viselkedett, mint egy mózeskosárnyi kölyökvizsla. Nem mellesleg meglepően fitt formában volt, a „sátánista Kung fu panda” jelző immár a legkevésbé sem illett rá.
A zenekar Neoluxszal bevont Kossuth-díjat érdemelne, amiért a Screamagerrel és a Nowhere-rel nem várt a ráadásig. Ugyanakkor még ezeknél is nagyobbat ütött minden trógerek himnusza, az össznépi énekeltetéssel megtámogatott Die Like A Motherfucker. A punkosított Diane–Nausea–Potato Junkie hármasnál méltóbb lezárást aligha tudtunk volna elképzelni, utóbbinál a szlovák–magyar kapcsolatok soha nem látott csúcspontokat ostromoltak. Hiába, a legfaszább diplomatákat továbbra is sátánvillák erdeje övezi.
(A kép nem a helyszínen készült, hanem itt, és Carrie Davenport készítette.)
