Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nemjuci - Nemjuci
(Mamazone)
A Nemjuci tipikusan az a zenekar, amit nagyon nehéz bárhova is tenni. Napokig hallgattam az elsőhöz hasonlóan cím nélküli, viszont kifejezetten ötletes, kidobott kartonba csomagolt friss lemezüket, mire össze tudtam szedni annyi gondolatot, amit már érdemes megírni. Pedig szó sincs arról, hogy ne lenne jó, amit Németh Juciék csinálnának, csak még mindig hiányzik belőlük valami, ami végre igazi karaktert adhatna a zenéjüknek, amivel akár áttörést is elérhetnének.
A lemez eleje például nagyon nehezen indul be, még akkor is, ha a viszonylag energikusnak ható U Gotta Luv Me-vel kezdenek, de ezután kicsit színtelen-szagtalan dalok következnek (Idiot Love Song és Age is Unkown), amelyek a sokadik hallgatásra sem maradnak meg a fejemben. Aztán jön a Take Me és végre felkelti valami a figyelmemet. A leginkább a The Kills szerzeményeire hasonlító szám egész dögös csak Németh Jucinak egyszerűen – hogy is mondjam - túl szép hangja van ehhez, és néha az ének tisztasága visszazökkent abba, hogy ez nem az a zenekar. Az If I Say akár még egy kifejezetten jó dal is lehetett volna, de mintha nem engedték volna el magukat eléggé, így az izgalom itt is elszáll. Aztán menetrendszerűen érkezik a kifejezetten kellemes csalódás Live Like, ahol kiderül, hogy Németh Juci orgánuma mennyivel jobban illik az akusztikusabb részekhez, és a felszabadult éneke a refrénben is a helyén van. Az ezt követő I’m In Love-ra tessék beilleszteni az előző mondatot a felszabadult refrén kihagyásával.
Egyébként nagyszerűen szól az egész hanganyag, pont úgy, ahogyan kell egy ilyen rocklemeznek, azonban én még mindig nem vagyok meggyőzve arról, hogy Németh Juci egy rock and roll énekesnő. A zenekar hozza a kötelezőt, a gitártémák kifejezetten ügyesek, ahogy az utolsó előtti szám (Far From Blame) végén lévő elszállás is abszolút odaillő. Viszont az énekkel egyszerűen nem tudok mit kezdeni. Itt egy tényleg nagyszerű hangról beszélünk, ami viszont nem jelenti azt, hogy bárhová beillik. Nekem túl idegen Németh Juci hangja ehhez a klasszikus rockhangzáshoz, ami nagyon jól megmutatkozik abban is, hogy a lassabb, akusztikusabb számoknál viszont mennyire helyén van minden.
A Nemjuci második albuma egy klasszikus közepes lemez, se több, se kevesebb. Nem igazán tudok felidézni egy dalt sem külön, de olyan pontja sincs, amely kifejezetten bántaná a fülem vagy az ízlésem. Ha Németh Juci mer kicsit kevésbé szépen énekelni és szabadjára engedi magában a rock and rollt, biztos, hogy a következő Nemjuci-anyag már sokkal jobb lesz.
