Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
M83 @ A38 Hajó, 2012.06.04.
Ha úgy vesszük, minden az M83 koncertje ellen játszott. Hiába. Ennek akkor is meg kellett történnie. Az év koncertje az év közepén.
Hétfő volt, amit nemcsak Garfield utál. Épp a nyakunkba szakadt az ég haragja. A belépő egy hazai klubkoncerthez képest egészen húzós volt (elővételben 6000, a helyszínen 6600 Ft). És még válogatott focimeccs is volt aznap este. Egyszóval simán benne volt a pakliban, hogy alig lesznek a Hajón, és hogy a koncert után egyszerűen csak kipipáljuk az M83 nevét, aztán szépen elfelejtjük az egészet.
Még mindig boldog vagyok attól, hogy nem így lett. Egyfelől, mert egy-egy jó koncert mindig napokra feltolja az energiaszintemet, jóval az átlagos érték fölé, másfelől pedig, mert az Anthony Gonzalez vezette M83 az egyik kedvenc zenekarom a 2003-ban megjelent második, Dead Cities, Red Seas & Lost Ghosts című albumuk óta.
Kimondottan bajban vagyok most, amikor e sorokat írom, mert az élmény (amit simán nevezhetnék Az Élménynek is) egész egyszerűen visszaadhatatlan. Részt vettem egy koncerten, aminek jellemzésére hiába is hívnám segítségül a létező összes pozitív jelzőt a magyar nyelvből, az se segítene. Koncerten az ember általában megiszik pár pohár alkoholt (vagy netán illegalitásba vonul), attól ellazul, és vadul táncolni kezd. De az egészen más tészta, amikor józanul esik extázisba, pusztán attól, hogy a zene jó. Mit jó? Lehengerlő. Csodálatos. Elképesztő. Na, de a jelzőkről már szóltam.
Amikor elkezdődött a – ráadással együtt kábé másfél órás – koncert, hátranéztem és azt láttam, hogy tele a terem vigyorgó emberekkel, és hogy Magyarország legnagyobb M83 rajongója áll mögöttem. Tudtam, hogy nem lesz baj. Ne kérdezzétek, mi volt a számsorrend, hogy mit játszottak el, és mi maradt ki. Fogalmam sincs. Ennél a pontnál ugyanis elfogadtam Gonzalezék invitálását, és felültem pszichedelikus űrsiklójukra, ami egyenesen a fájdalommal is teli Boldogság csillagködbe szállt velem (meg a többi koncertlátogatóval), ahol végleg elveszítettem földi tudatomat egy kis időre. Persze a zenei kínálat törzsét nyilván a tavalyi, dupla terjedelmű Hurry Up, We Are Dreaming albuma számai tették ki, de mivel első magyarországi fellépését vezette elő Gonzalez és zenekara, így a régi lemezek alapvetéseire is sor került. A szeretetteljes és folyamatos ováció még az M83 tagjait is meglepte, fülig érő vigyorral konstatálták a közönség összes rezdülését, és a koncert vége felé közeledve egyre sűrűbben néztek össze azzal a „te ezt elhiszed?” tekintettel.
Létezik egy manapság igen divatos kifejezés: flow. Egy pszichológiai jelenség, amikor az ember tér- és időérzékét vesztve teljesen alámerül egy számára boldogságérzettel járó tevékenységbe, dologba. És akkor minden porcikájával érzi, hogy elszakad a terhes múlttól, a jövő nyomasztásától, és kizárólag a jelenben, a pillanatban van. Él. Az M83 első budapesti koncertje tökéletesen hozta a flow-t.
Még több fotó: mush.hu
