Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
The Beach Boys - That’s Why God Made The Radio
(Capitol/EMI)
Amióta Alex Steinweiss, a Columbia Records ifjú művészeti vezetőjének agyából kipattant az illusztrált lemezborító ötlete 1938-ban – azelőtt ugyanis a kiflis zacskó volt a standard –, nincs ember, akiben nem alakul ki legalább egy csipetnyi előítélet arról a lemezről, amit éppen a kezében tart. Most arra kérjük a kedves olvasót, nézze meg alaposan a képet, és alakítsa ki róla a saját előítéletét. Hajtás után eláruljuk, mire gondoltunk mi, és valójában milyen a Beach Boys most megjelent új lemeze, valamint bónuszként az is kiderül, mi köze van ehhez Jon Bon Jovinak.
A fennállásának fél évszázados évfordulóját ünneplő Beach Boys tavaly a SMiLE című, 1967-re tervezett, de annak idején befejezetlenül hagyott albumának helyreállított kiadásával örvendeztette meg rajongóit. Ezt nem sokkal később az újjáalakulás, majd a jubileumi turné híre követte, aminek áprilisi indulására az együttes még élő tagjai – Brian Wilson, Mike Love, Al Jardine és Bruce Johnston – ismét elásták a csatabárdot, és a legkorábbi albumaikon még tiniként gitározó David Marksszal kiegészülve egy vadonatúj albumot is felvettek. Azért „ismét elásták”, mert az elmúlt két évtized Beach Boysszal kapcsolatos történései igencsak emlékeztetnek a békeidők gyarmati háborúira, amikor a korabeli virágzó angol–francia kapcsolatokhoz hasonlóan az énekes Mike Love is képes volt a jubileumi eseményeken őszinte rokoni szeretettel viseltetni az együttes dalszerző géniusza, Brian Wilson iránt, miközben több alkalommal indított unokatestvére ellen sikeres jogi támadást – éppúgy, ahogy az említett két ország is lazán ölre ment egymás tengerentúli területeiért.
A jogi csatározásnak nyilván megvannak a maga profán okai, mert ne feledjük, hogy a Beach Boys lemezei a legutolsó jónak mondható albumuk, az 1977-es Love You óta nem nevezhetők művészileg kincsesbányának. Pénzügyileg pedig olyannyira nem, hogy a mostanit megelőző sorlemezük csődbe vitte a terjesztést végző Navarre céget, egy kritikus pedig egyenesen úgy jellemezte az 1992-es Summer in Paradise-t, hogy „képzeljük el azt a világot, ahonnét ki van tiltva Brian Wilson, és Mike Love kapirgál a szemétdombon.” A támadások így alapvetően a más bevétel híján társszerzői és névhasználati jogokat, valamit kártérítést követelő Mike Love-tól a jóval tehetségesebb és termékenyebb kuzinja, a saját SMiLE-verzióját már 2004-ben nagy sikerrel megjelentető Brian Wilson felé irányultak.
Lehet ilyen ellenséges hangulatban jó lemezt készíteni? Bizonyára, hiszen úgy is sikerült már, hogy közben pisztollyal hadonászott a producer a stúdióban, és ezennel rá is térnénk az előítéleteinkre a lemezt illetően. Mostanra bizonyára már kellőképpen lelohasztottuk a kedves olvasó kedvét az egymást tépázó beach boyokról sztorizgatással, azonban a pasztellszínű borító alapján a mi elképzelésünk egy ennél sokkal unalmasabb, a 70-es évekbeli, takaréklángon égő időszakához visszatérő együttest vizionált. Ez a benyomásunk az első végighallgatás után sem múlt el teljesen, azonban ezek a szépkorú amerikai zenészek bizonyára azt mondanák erre, hogy ennyi idősen már a mélyebb dolgokat is megtanulja értékelni az ember – és más egyebeket is, amik leírásától most inkább eltekintenénk –, így nekifutottunk újból az albumnak.
A lemez tizenkét száma főként Brian Wilson korábbi szerzeményeiből áll, amiket eredetileg – mire tippel a kedves olvasó, na mire? – egy SMiLE inspirálta szvittel szeretett volna lezárni, de ez a terve most sem valósult meg, talán sorsszerűen. A végleges albumon ugyanaz a kettősség figyelhető meg, ami több 60-as évekbeli Beach Boys-lemez sajátossága: a „jaszkarizok egyet a verdával”-típusú dalszövegek mellett ott figyelnek a mélyebb, önreflektáló számok is. Persze magyar zenerajongó legyen a talpán, akinek előbb tűnik fel, hogy az önreflexió most leginkább a tovatűnő idő feletti elmélázást jelenti, minthogy a fejébe mászna az Isn’t It Time jellegzetes vokálharmóniája. Autókról már jóval kevesebb szó esik, mint régen, de a Spring Vacationben van egy kis good vibration, no meg a címadó dalban Isten, akit annak idején Brian Wilson vezetett be a popzenébe. A hangszerelés végig kitűnő, kezdve a lemezt nyitó Think About the Days leheletfinom franciakürtjétől a The Private Life of Bill and Sue vibrafon-üstdob-baritonszaxofon összeállításáig, és ugyan az évtizedek óta legjobb Beach Boys-albumról van szó, a címadó dal melletti másik csúcspontjával, a From There to Back Again című balladával is percekre képes csak megközelíteni az együttes legkiválóbb 60-as évekbeli lemezeit (Today!, Summer Days (And Summer Nights!!), Pet Sounds).
És hogy a csudába került Jon Bon Jovi dalszerzőként a lemez utolsó számába? Sajnos nem sikerült rájönnünk, de arra kérjük a kedves olvasót, ha az idén fél évszázados énekes és a fél évszázados zenekar között talál egyéb kapcsolatot, írja meg nekünk is!
A teljes lemez:
