Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Gojira - L'Enfant Sauvage
(Roadrunner)
A technikás death metalból kivirágzott francia, ipari arany-standard hangzású lemezeket író Gojira azon kevés, nemrégiben népszerűvé vált metal zenekarok egyike, amely folyamatos, alázatos, kiváló munkával tart ott, ahol, és ez ritkaság. Nincsen ratyi sértett egos tag-dráma, nincsen kirakat kamusátánizmus, 20 éve lejárt sokkoló szöveg, fültágító és kék tincs, nincsenek szépnek szánt, ám kínosan giccses megoldások, amelyektől úgy érzi magát az ember, hogy rosszkor nyitott egy tini szobájába; nincsenek rádió editek, kiolvasztott '80-as évek zenei trendjei, csak szorgalmas profi munka. És a logováltoztatás törvényeit betartó óvatos előrébb lépések: mindig legfeljebb 20%-t változtass. Az eredmény pedig valószínűleg sokaknál az év lemeze lesz. A jó csak jobb lett, ahogy mondani szokták az angolszászok.
Az említett kevés változás mind-mind előnye lett a zenekarnak: szinte nincs már öcsi-váltás, azaz a meglepetések is szervesebben illeszkednek a szokatlan struktúrájú zenébe, a hangzás is egy fokkal változatosabb lett. Ami jó, azt megtartották: ez a lemez is iszonyú jól szól, hála annak is, hogy a benne lévő zenészek egymás keze alá dolgoznak, senki sem akar a hangzás kárára progresszívkedni, a rájuk jellemző témák megmaradtak, Joseph Duplantier hangja sem változott túl sokat. Az egész lemezt körüllengi valami epikus, "most igazán nagy dolgok történnek" hangulat, miközben a minimalista szép részek úgy szépek, hogy közben nem klisések és nem is válnak kínossá.
Ez a lemez tehát nem gyökeresen más, mint az előző, 2008-as The Way of All Flesh, pusztán egy fokkal emlékezetesebb: szinte minden számban akad valami emlékezetes riff, ötlet, amire azt lehet mondani majd a koncerten, hogy "Igen, itt van _az_ a rész!" Ezek közül is kiemelkedik a zseniális címadó L'Enfant Sauvage, amely azonnal beleragad az agyba, az év pszeudo-kettőnégyét bemutató Explosia, a Liquid Fire, és a Gift of Guilt. De lehet, hogy holnap egy kicsit mást írnék, mert tényleg sok az emlékezetes rész.
Joseph Duplantier énekes, kevés, de karakteres hangját változatosan használja, úgy, hogy nem vállalja túl magát. Nem tűnik ez nagy szónak, de valahogy mindig többen vannak azok, akik vagy meg sem próbálnak kitörni Jens Kidmanhoz (Meshuggah) hasonlóan vagy nevetségesen túlvállalják magukat (sosem értettem, hogy a Frances the Mute után minek kezdte magát Cedric Bixler-Zavala Mars Volta-énekes a Macskák musical főszerepére gyúrni?).
Ez a lemez, nem forradalmi, csak jó, nagyon jó. Úgy hat az emberre, mint amikor a 120. gyros után végre kap egyet, ami jó húsból, friss zöldségből és egy kicsit szokatlan, de hozzá illő fűszerrel lett elkészítve profin. Hirtelen kizökkent a gondolataidból és mosolyogva jegyzed meg, hogy "Na. Végre.". Nem fog új fejezetet nyitni a konyhaművészetben, mégis ajánlod a haveroknak csillogó szemmel. Én is ezt teszem most.
