Lángoló Gitárok

A Weekend in the City és az Intimacy egyértelmű csalódás volt azoknak, akik annak idején teljesen beleszerettek az elképesztő lendülettel és atmoszférával rendelkező Silent Alarmba, ahogy ezt én is elmondhatom magamról. Matt Tong virtuóz dobjátékát, Russell Lissack és Kele Okereke egymásnak válaszolgatós gitártémáit dobgépre és szintetizátorra cserélték, amik egyszerűen nem ütöttek annyira, mint mondjuk egy Positive Tension, egy Banquet vagy egy She's Hearing Voices.

Jobbnak is tűnt egy időre hanyagolni ezt a Bloc Party-dolgot és a srácok inkább saját projektjeikkel foglalkoztak, mint például Kele Okereke frontember borzalmas szólólemeze. Aztán tavaly kitalálták, hogy lehet érdemes lenne ismét megpróbálni, méghozzá úgy, hogy ezt az egész electro-szintipop katyvaszt hagyják a francba, és igyekeznek ismét hangszerekkel alkotni valamit. Ez lett a Four, ami valamennyire beváltja az ígéreteket, mégsem képes a 2005-ös bemutatkozásukat felülmúlni. Az első szembetűnő pozitívum, hogy ismét hagyják rendesen dobolni Matt Tongot, ami kifejezetten jól áll az olyan daloknak, mint például az első kislemezként kiadott Octopus vagy a 3x3. Az elektronika szinte teljesen eltűnt, helyette a korábbiakhoz képest sokkal vaskosabb gitártorzítással (például a Kettling) próbálkozik a zenekar.

A végeredmény mégis meglehetősen kétarcú. Sajnos Okereke már soha sem fog annyira őszinte, nyers érzelmekkel teli stílusban énekelni, mint a Silent Alarmon tette és néhol kifejezetten irritáló ez a Matt Bellamys, maníros kornyikálás. Apropó, Matt Bellamy! Rengeteg helyen lehet felfedezni késői muse-os hatásokat, nagyon sok teátrális pillanat jelenik meg a dalokban (3x3 vokálja szinte végig vagy a V.A.L.I.S. éneke), miközben máshol teljesen átadják magukat az improvizációnak, ahogy ezt a kettősséget tökéletesen példázza a So He Begins To Lie nyitódal. Aztán akadnak a legutóbbi két lemezről itt maradt érzelgések, amiket már korábban is teljesen fölösleges volt eröltetni. A Real Talk, a The Healing vagy a Day Four egyszerűen szar, na. Kele nagyon szeretne valamiféle romantikus trubadúrként tündökölni, de fájóan megbukik vele, ahogy korábban is mindig, egyszerűen vérszegény az összes, főleg ha a többi energikus alkotás után hallgatja őket az ember.

Szerencsére végre vannak igazi telitalálatok is. Ilyen a korai Bloc Partyt megidéző Octopus, a Truth illetve a Team A, a maga döggel teli gitárszólójával vagy az én személyes kedvencem, a Coliseum. Erről a dalról érdemes külön is megemlékezni, ugyanis egy olyan oldalát mutatja meg az együttesnek, aminek létezéséről talán még ők sem tudtak eddig, de rohadt sürgősen rájuk kéne feküdni, mivel nagyon odacsapnak vele. Klasszikus bluesos (!) kezdés után átváltanak a Death From Above 1979 noise punkjára, miközben Okerekéből alig lehet hallani csak egy-két segélykérő kiáltást. Ugyanilyen a lemezt záró We’re Not Good People is, aminek az egészen apokaliptikus punkrock hangzása néha eszünkbe juttatja miért is volt oda a nagy indie-robbanás idején mindenki ezért a zenekarért.

Mégis hagy némi keserű szájízt az emberben a Four még akkor is, ha mérföldekkel jobb, mint az előző kettő album. Ott van az a szikra a Bloc Partyban, aminek köszönhetően egy nagyon dögös zenekar lehetnének, de mintha Kele bájgúnár vernyogása állandóan elfújná az éppen csak lángra kapó alkotást. Óriási kár érte, mert a punk, blues és a korai indie hatások állnak igazán jól a csapatnak, ahol most már valakinek igazán szólnia kéne, hogy hagyjuk már a picsába a csilingelős szerelmeskedést, ennyi lemez után illene most már rendesen odaverni.