Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
The Killers – Battle Born
(Island/Vertigo)
Hatalmas, bár a poptörténelemben korántsem egyedülálló bravúrt hajtott végre a Killers a negyedik lemezén: sikerült teljesen kiirtania zenéjéből a dögöt és az izgalmat. Azt már az eddigi szigetes fellépések alapján tudtuk, hogy a nem is annyira titkoltan az "arénarock királya" titulusra pályázó Las Vegas-i zenekar megtölt ugyan arénákat, de a rock nem az erőssége. Az viszont meglepő, hogy a színpadi töketlenkedést a stúdióba is magával vitte, és album formájában a világ elé tárta.
A Killers kétségtelenül jókor volt jó helyen, és jó időben készítette el az első lemezét. Épp a Franz Ferdinand nevével fémjelzett poszt punk revival hajnalán, amikor minden második zenekar diszkós, new wave-es feszes ütemekre háromperces kis gitárpopdalokat próbált fabrikálni, több-kevesebb sikerrel. A Killersnek például többel, a Hot Fusson van minimum hat-hét szinte perfekt sláger, amelyek egyébként a mai napig hallgathatók és élvezhetők, tehát még csak nem is egynyáriak.
Aztán a második albumon (Sam's Town) már érződött, hogy a Killers több akar lenni, mint a "legangolabb amerikai zenekar", de mivel erre a lemezre is írtak egy csomó azonnal ható és két hallgatásnál tovább is élő dalt, így nem volt bántó a monumentálisabb hangzás és a hazai piac megcélozása. Sőt, legalább valami megkülönböztette őket a valóban brit pályatársaktól. Aztán egyre inkább kezdték elfelejteni a gitárokat, és előszedték a sufniban porosodó szintetizátorokat, ami egy arénarock-uralomra, U2-i babérokra törő együttesnél nem feltétlenül előny, bár lehet éppen eredményes. Ezt mutatta a 2008-as Day & Age is, amely végképp sztárrá és fesztivál-nagyszínpados fellépővé tette a zenekart az egész világon.
Két esztendeje Brandon Flowers énekes-szexszimbólum szólólemezt adott ki, amit e helyütt nem feltétlenül lenne szükséges megemlíteni, mégis meg kell, mert – bár akkor még nem lehetett sejteni – az azon hallható langymeleg pop-rock-izé előrevetítette, milyen lesz az új Killers. A Battle Born sajnos akár egy rosszul elkészített limonádé: a túl sok cukortól gyakorlatilag fogyaszthatatlan. Sehol sincs megírva, hogy a rockzenének feltétlenül a dudorodó bőrnacikról és a nagy csöcsű csajokról, vagy éppen az önpusztításról és a veszélyről kell szólnia, de ez a szépen lekerekített, andalító muzsika, amit a három bónuszszámmal együtt 65 (!) percen keresztül a fülünkbe kapunk, több, mint bosszantó. Flowers néha már annyira szépen próbál ráénekelni az amúgy is himnikus zenei alapokra (Here with Me, Deadlines and Commitments, Heart of a Girl), hogy a végeredményhez képest a Coldplay maga a vad lázadás. A dicséretesen visszafogott Be Still is lírai, de abban legalább megvillan valami, és ettől máris a lemez líráinak legkiemelkedőbbje, ami egyébiránt nem egy nagy teljesítmény.
Az élénkebb számokban (A Matter of Time, Flesh and Bone, From Here on Out, The Rising Tide, Miss Atomic Bomb – micsoda feloldhatatlan ellentét dal és dalcím között!) sincs sokkal több köszönet, azok egyszerűen képtelenek betölteni a szerepüket. Hol egy béna óó-zás, hol egy emelkedettnek szánt, de erőtlen kórus, hol a sokrétegű, de még erőtlenebb hangszerelés miatt vész el a lendület, ami mondjuk amúgy sem repeszti szét a hangfalakat. A maga nemében tényleg csúcs, amit a Killers véghezvitt, ezen a lemezen minden félresikerült, a 12 plusz 3 szám mindegyike töltelék (esküszöm, még a scooteresre remixelt Flesh and Bone-ban van a legtöbb kraft). Ami viszont bizakodásra ad okot, hogy ezek szerint a töltelékgyártás receptje tutira megvan, legközelebb már csak húzódalokat kell írni.
Ha már Las Vegas és rock and roll, akkor amolyan Ford Farlaine-esen: arénarock, faszom... A Battle Born a legjellegtelenebb plázapoppal egyenértékű színvonal, egy perccel utána már meg nem mondanám, mi szólt az előbb. Kíváncsi vagyok, beveszi-e ezt az európaiak gyomra. Ha nem, akkor a Killers még mindig bízhat néhány millió amerikai háziasszonyban.
