Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

A vallásos gondolkodás nem a klubtagságin múlik, a zenekaroknak pedig elegük lett a tekintélyelvű dirigensekből – véli a világhírű angol karmester és zenetudós, Christopher Hogwood, a korhű hangszereken játszó Academy of Ancient Music társulat alapítója. Milyen hangulat uralkodott Cambridge-ben a diáklázadások idején, és megéri-e politikai okokból lemondani egy fellépést? A hatvanas években virágzásnak indult régizene-mozgalom egyik legfontosabb egyéniségével budapesti fellépése után beszélgettünk többek között ezekről, valamint nyulakról és a vegetarianizmusról, a szocialista munkamorálról, és arról is, miért tartja fontosnak Freddie Mercury munkásságát. (Fotó: Marco Borggreve)

Önt leginkább a barokk zene és a XX. századi modern szerzők specialistájaként tartják számon. Mi az oka, hogy mégis egy kizárólag Mendelssohn-művekből álló programot állított össze tegnapi koncertjére?
Ezek a művek jobban illenek egy nagyzenekarhoz, és annak a klasszikus stílusnak a részei, amelyben egy szimfonikus zenekar magabiztosabban képes megszólalni. A másik oka emellett az, hogy rajongok Mendelssohnért, aki véleményem szerint nincs kellőképpen reprezentálva manapság a koncerttermekben, és ahelyett, hogy egy művét illesztettük volna be egy vegyes programba, jobb ötletnek tartottam, ha egy teljes estét szentelünk neki.

Úgy tudom, hogy a koncertműsor összeállításakor nem egyedül döntött, hanem meghallgatta a zenekar véleményét is. Milyen típusú vezetőnek és karmesternek tartja magát?
Számos dirigensi stílus létezik, ahogy rengeteg karmester is, és az embernek a személyiségéhez illő egyedi módszert kell megtalálnia. Nem kedvelem a von Karajan-féle „gran maestro”-stílust, mert az a véleményem, hogy ez a hozzáállás csődöt mond a mai nagyzenekaroknál, és főképp nem alkalmazható azoknál a kisebb kamaraegyütteseknél, akikkel én általában dolgozni szoktam. A saját szerepemet inkább egy didaktikus, tanári munkakörként értelmezem, ami távol áll a már említett „generalissimusi” attitűdtől.

Két koncertet is látott a Tavaszi Fesztiválon. Hogy tetszett önnek a Művészetek Palotája, és a benne található hangversenyterem?
A Művészetek Palotája lenyűgöző, bár az én ízlésemnek túl monumentális, hogy emberi léptékű maradhasson, nagyzenekarok számára viszont kétségkívül kiváló hely. Saját szempontjaim alapján ezt a hangversenytermet leginkább olyan, színpadi produkciót igénylő művekhez, például balettekhez tudnám elképzelni, amelyeknél a színházi tér koncertteremként való újraértelmezésére van szükség, amint azt a Kocsis Zoltán vezette Nemzeti Filharmonikusok koncertjén a Sztravinszkij- és Bartók-darabban is láthattam. A zenekari árokból felcsendülő zene tisztán és jól hallhatóan szólalt meg, de némiképp testetlennek éreztem a terem hangzását, ezért a végeredmény számomra olyan volt, mintha egy csúcsminőségű hangtechnikával felszerelt moziban ültem volna.

Zenét és klasszikus irodalmat tanult a Pembroke College-ben. Végül miért választotta a zenét?
Latint, filozófiát, és ókori történelmet tanultam, de pár év elteltével rájöttem, hogy a tanítás nem nekem való, ugyanakkor kimondottan vonzott a klasszikus művészet és a zenerégészkedés is. A cambridge-i színtéren akkortájt Thurston Dart zenetudós, valamint Raymond Leppard karmester tevékenysége volt a meghatározó, és úgy éreztem, hogy nekem is az általuk meghatározott – tudományos, ugyanakkor a megvalósíthatóságra törekvő – irányvonalat érdemes követnem. Kettejük közül főként Thurston Dart volt a példaképem, előadóként és zenetudósként is.

Mit gondol, egy karmesternek mindenek felett kell-e tisztelnie a kottát, miközben zenetudósként olyan feladata is adódhat, hogy egy hiányosan fennmaradt művet kell rekonstruálnia?
Tiszteld a kottát, mert ez az egyetlen, amely a rendelkezésedre áll! Emellett a kottában leírtakat egybe kell vetni azokkal a korabeli információkkal, amelyek a mű születése idején köztudomásúak volt. A XVIII. században például még nem volt szokás a notáció során jelzéseket használni, hiszen ezek ismerete a zenei köznyelv részét képezte – hasonlóan ahhoz, mintha manapság egy dzsesszdarabot vetnénk papírra, és joggal várnánk el, hogy a műfajban jártas zenészek legyenek vele tisztában, hogy mik azok az eljátszandó apró nüanszok, amelyeket a mű vázában nem tüntettünk fel.

Tehát a zenetudós kideríti, hogy mi az az információ, amit azért nem jelöltek a kottában, mert az adott korszakban mindenki tisztában volt vele?
Úgy vélem, olyan formában kell közreadni egy kottát, hogy ugyanazt az információt hordozza egy mai szemlélő számára, mint amit korabeli jelzésekkel ellátva a szerzője számára jelenthetett. Ahhoz, hogy az azóta bekövetkezett notációbeli jelentésváltozást áthidaljuk, meglehetősen sok új ismeretanyagot és magyarázatot is közre kell adnunk egy mű új kiadásában. Ez kétlépcsős feladat: egyrészt olyan kiadványt kell létrehozni, amelyben a zeneszerző által leírt eredeti kottaszöveg olvasható, másrészt el kell magyaráznunk az olvasónak, hogy véleményünk szerint mi volt a komponista szándéka a darab megszólalását és előadásmódját illetően. Gyakran nem rekonstrukcióra, hanem a jelölések újraértelmezésére van szükség, hiszen az a jelzés, amelyet manapság a staccatót jelző pontként ismerünk, a zenetörténet folyamán tizenhét különböző jelentéssel bírt: volt, amikor a játékmódra vonatkozott, néhol azonos ritmust írt elő, vagy éppen módosított hangot jelölt.

1983-ben elsőként kezdett hozzá, hogy korhű előadásban lemezre vegye Beethoven összes szimfóniáját. A többi, historikus Beethoven-ciklust megjelentető karmesterhez hasonlóan ön is azt állította, hogy a legfrissebb zenetörténeti kutatások alapján dolgozott, azonban a felvételeik között lényeges eltérések hallhatóak. Melyiküknek volt akkor igaza?
Tudtommal Roger Norrington volt az első, aki korhű előadásban vette fel Beethoven teljes ciklusát, és még a szerző eredeti metronómjelzéseit is feltüntette a lemezborítón. Az Academy of Ancient Music a második lehetett. Nincs „helyes változat”, mert úgy gondolom, mindketten figyelembe vettük a komponista által megadott tempójelzéseket, ezért a hallgatónak kell meggyőződnie arról, hogy elég szabatos és precíz munkát végeztünk-e.
(Norrington és a London Classical Players 1986 és 1988 között vette fel Beethoven kilenc szimfóniáját, míg Hogwood és az Academy of Ancient Music 1983 és 1989 között, innét eredhet a válaszban rejlő látszólagos ellentmondás – a szerk.)

Különösen szépen szólnak ezeken a felvételein a historikus fojtástechnikával megszólaltatott rézfúvósok, melyekről a Beethovent dirigáló karmesterek többsége mintha elfeledkezne. Hogyan tudta létrehozni ezt a patinás hangzást?
A rézfúvós-hangzás általában nem a karmester, hanem a hangmérnökök kezében van, így a dicséret ez esetben is a Decca kiadó szakembereit illeti meg. A fúvós és vonós hangszerek arányának helyes megválasztása mellett azt is figyelembe kell venni egy felvétel során, hogy a korabeli natúrrézfúvós hangszerek megszólalása lényegesen eltér a modern, szelepes társaikétól.

Rézfúvósok historikus fojtástechnikával Beethoven 5. szimfóniájának III. tételében. The Academy of Ancient Music, vezényel: Christopher Hogwood

Jelentős gyűjteménye van historikus billentyűs hangszerekből. Melyikre a legbüszkébb?
Nem mondanám, hogy bármelyikre büszke lennék. A célom az volt, hogy legyen kéznél megfelelő hangszerem ahhoz a zenéhez, amit elő szeretnék adni. Ugyan még mindig hiányoznak darabok, szerencsésnek mondhatom magam, hogy sikerült összegyűjtenem a tipikusnak mondható hangszereket a XVII. századtól a XIX. század elejéig, ugyanis ez a periódus foglalkoztat engem leginkább. Ha eltekintünk a kategorizálástól, a hozzám legközelebb álló hangszer a klavikord.

A klavikordot számos lemezfelvétellel is népszerűsítette. Miért ennyire fontos ez a hangszer az ön számára?
A klavikord egy manapság már alig ismert, nagyon halk és intim hangú hangszer, amely korábban számos zeneszerző kedvenc munkaeszköze volt. Továbbra sem áll előtte hatalmas jövő, lehetetlen például versenyműveket eljátszani rajta, mert rendkívül finoman képes csak megszólalni, viszont számos XVII. és XVIII. századi komponista vélte úgy, hogy ez a legtökéletesebb hangszer a zene megismeréséhez.

Vallásosnak tartja magát, de csupán kis „v”-vel. Egészen pontosan mit ért ez alatt?
A religio szó eredeti jelentése kétség, lelkiismeret-furdalás. Az embernek szabályokra és előírásokra van szüksége, amelyek keretet nyújtanak a mindennapi életéhez, és ez a fajta tudatosság arra ösztönöz bennünket, hogy megálljunk egy pillanatra gondolkodni, mielőtt rosszat cselekednénk. Engem nagyon érdekelnek a különböző vallások és filozófiai irányzatok alapelvei, miközben egyik „klubhoz” sem szeretnék csatlakozni. Úgy vélem, ha valaki elkezd érdeklődni a világ sorsa iránt, szüksége lesz egy életfilozófiára, amely nemcsak az emberrel, hanem az állatokkal, a fákkal, a vízzel és a levegővel is foglalkozik. Egy ilyen eszmerendszerre valószínűleg valamely ázsiai filozófiában fog rátalálni, ugyanis nyulakról és madarakról nem sok szó esik a keresztény bibliában azon kívül, hogy el is fogyaszthatjuk őket. Érdemes egy „személyes koktélt” készíteni a különböző vallások és filozófiák szabályrendszereiből és eszményeiből, és kísérletezni velük, ugyanis nem feltétlenül lesz az összes elemük működőképes minden egyén számára. Ami engem illet, értékes filozófiának tartom például a vegetarianizmust és a biotáplálkozást is. (Fotó: hogwood.org)

Jóformán az ön előtt hullott le a vasfüggöny, mert abban az időszakban is járt nálunk, amikor az ország megnyitotta a határait Ausztria felé. Milyen emlékei vannak ebből az időszakból?
Elég jól ismerem a vasfüggöny rosszabbik oldalát, mert 1964 és 1965 között a Novotný uralta Prágában éltem, ami első látásra kellemesen nyugodt vidéknek tűnt, bár vidámnak semmiképp nem neveztem volna. Az emberek kedvesek voltak, de ellenállásba kényszerültek, és állandó veszélyben éltek. Volt egy számomra rendkívül ellenszenves hátulütője a szocialista berendezkedésnek: ha az ember rosszul dolgozott, nem vonták felelősségre, viszont ha jól végezte a dolgát, jutalmat sem kapott érte. Az ilyesfajta különbségtétel hiánya az átlagembert szürke dolgozóvá alacsonyítja le, aki oly módon fogja végezni a munkáját, ami még éppen elmegy. Szerencsére a zene volt az egyik olyan terület, amely több-kevésbé megúszta a totalitarizmus hatásait, és a muzsikusok továbbra is anyait-apait beleadva dolgoztak. Atléták módjára, sportként fogták fel a dolgot. A zene egyfajta menekülés volt számukra a külvilág elviselhetetlen szabályrendszerei elől. Aztán leomlott a vasfüggöny, és az ellenállás évei alatt számomra függetlennek, erősnek és ötletesnek tűnő csehek, amint önállóan kellett volna megszervezniük a saját életüket, ijedten és tanácstalanul ültek magukba roskadva, mialatt jóformán az összes lehetőséget levadászták előlük az időközben Prágába betelepült, jóval leleményesebb nyugat-európaiak. Azt hiszem, a szocializmus egy lassan gyógyuló, szörnyű sebet ütött az emberek lelkesedésén, akik csak mostanában kezdenek rájönni, valójában milyen lehetőségek veszik őket körül.

Christoph von Dohnányi tiltakozásképp lemondta tavaly októberi budapesti fellépését az Operában, mondván „nem kíván olyan városban fellépni, amelynek főpolgármestere az egyik színház vezetését két ismert, szélsőjobboldali antiszemitára bízta.” Ön szerint van értelme ily módon tiltakozni, miközben egy jelen pillanatban is szabad ország fővárosában beszélgetünk?
Nos, idővel sokkal rosszabbra is fordulhat a helyzet. Christoph nálam sokkal fontosabb és politikailag aktívabb személyiség, és minden bizonnyal pontos elképzelése volt arról, hogy az akciója milyen hatást fog kiváltani. Az én esetemben kifejezetten bomlasztó lett volna, ha ebben a hangulatban lemondok egy zsidó származású, kiváló szerző műveiből összeállított koncertet. Közismert dolog, hogy Mendelssohn soha nem volt túl népszerű se Magyarországon, se Németországban, talán épp a származása miatt, és inkább vállalkozom arra, hogy bemutassam, milyen gyönyörű műveket írt egy zsidó származású zeneszerző, minthogy tönkretegyem a kínálkozó lehetőséget. Mindemellett továbbra is ellenzem a politika jobbra tolódását, amelyet véleményem szerint humánusabb közéleti gondolkodással kellene ellensúlyozni.

Az Early Music Consort 1967-es, majd az Academy of Ancient Music 1973-as megalapításával aktív résztvevője volt az angol régizene-mozgalomnak, melynek szereplői szembefordultak a múlt század közepéig megkérdőjelezhetetlennek vélt kulturális alaptézisekkel. Beszélne arról, hogy milyen volt ennek az időszaknak a hangulata?
Attól tartok, a túlzásokba eső a megfelelő kifejezés. Mint a legtöbb új mozgalom, amely a semmiből nőtt ki, kezdetben mi is hangzatos, bár helytálló nyilatkozatokat tettünk, amelyek ugyanakkor némileg elrugaszkodottak voltak. Az elképzeléseinket és alapvetéseinket manapság már komolyan veszik, bár kevesebben érzik úgy, hogy továbbra is vallásos hevülettel kellene követniük minket, szóval az ezzel kapcsolatos elvek lényegében ahhoz hasonlóvá váltak, mint amit korábban kifejtettem arról, hogy a vallásos gondolkodáshoz nincs szükség „klubtagságira”.

A hatvanas évek végén diáklázadásoktól volt hangos Nyugat-Európa, és már a fiatal zenészgeneráció sem rejtette véka alá véleményét az isteni pozícióban tetszelgő karmesterekkel, valamint az őket támogató lemezkiadókkal kapcsolatban. Ön szerint a régizene-mozgalom a korszak társadalmi változásaiban is fontos szerepet játszott?
Nem hiszem, hogy tudatos politikai szándék vezérelte volna bármelyikünket is, bár ennyi idő távlatából visszatekintve más megvilágításba kerülnek a dolgok. A régizene-mozgalmárok többségét apolitikusnak, vagy legfeljebb enyhén baloldali szemléletűnek jellemezném.

Ebben az időszakban a brit könnyűzene is látványos változásnak indult, számos rockegyüttes öltött Erzsébet-korabeli ruhákat, és a progresszív folkzene is virágkorát élte. Mit gondol, általános igény volt a hatvanas évekbeli angol társadalomban a múltbéli kultúra megidézésére?
Úgy gondolom, hogy a revivalista mozgalmak jó része éppúgy szól a jelen tagadásáról, mint az elfeledett múlt felelevenítéséről. Ha nem tetszik a szüleid ízlése, találj fel valami újat, vagy utazz vissza egy rég elfeledett korba! Véleményem szerint nálunk a kettő egyszerre történt meg. Mi a lejegyzett zenét illetően döntöttünk úgy, hogy visszautazunk a múltba, miközben a Peter Maxwell Davies és Harrison Birtwistle zeneszerzők által fémjelzett New Music Manchester csoport az új területek felfedezését választotta.

David Munrow 1976-ban bekövetkezett tragikus halála után feloszlatta a vele közösen alapított Early Music Consortot. Mi állt ennek a döntésének a hátterében?
Az Early Music Consort főként Munrow társulata volt, amely a működésének tíz éve alatt bizonyos fokig teljesítette a küldetését, másrészt úgy éreztük, nem fog jönni egy második David. Az Early Music Consort nagyon rövid idő alatt vált népszerű zenekarrá, huszonöt éves korunk előtt eljutottunk a világ minden pontjára, és mérföldek tekintetében már biztosan közelebb álltunk egy popzenekarhoz, mint egy vonósnégyeshez. Amikor megalapítottam az Academy of Ancient Musicot, hogy hasonló alapelvek mentén folytassuk, az előző zenekarral eltöltött időszak tapasztalatai és kapcsolatai már útlevelet biztosítottak a számunkra a világ számos koncerttermébe. Szerencsések voltunk, mert egy olyan időszakban kezdtünk el játszani, amikor az embereket különösen elkezdte érdekelni a középkori és a reneszánsz zene. Egy kicsit olyan volt, mint egy vándorcirkusz, amely egy értékes üzenetet vitt magával a világba, és végül teljesítette is a küldetését.

A Medieval Concert 1200–1350. David Munrow és az Early Music Consort of London

Úgy hallottam, nagy Queen-rajongó. Mi az oka, hogy ennyire kedveli Freddie Mercuryt?
Csupán a társadalomra gyakorolt hatása miatt. A hatvanas évek Angliájában veszélyes és törvényen kívüli dolog volt melegnek lenni, és az efféle társaságok csak titkosan létezhettek. Felemelő érzés volt látni – még ha az emberek külön-külön nem is sorakoztak fel az együttes mellé –, hogy a Queen a kacifántos dalaival kiáll a nyilvánosság elé a nemes ügy érdekében. Freddie Mercury és Boy George rendkívül sokat tettek azért, hogy a meleg zenét elfogadja és megbecsülje a társadalom.

A tegnapi koncertjén sokkal fittebbnek tűnt, mint a hasonló korban járó rocksztárok. Ezek szerint egészségesebb a barokk zene, mint a rock’n’roll?
Dehogy. Látta mostanában Mick Jaggert? Ő sokkal jobban tartja magát nálam. (nevet)

Jelenleg min dolgozik?
Túl sok van, hogy felsoroljam őket, de jobbára kották közreadásával töltöm az időmet. Ami a felvételeket illeti, már így is túl sok van belőlük, háromszázötven bőven elég, ráadásul azt vettem észre, hogy a lemezek elég hamar eltűnnek a süllyesztőben, és a megjelenésük után már nem hallani róluk, egy publikáció vagy egy könyv azonban még mindig időtálló. Jelenleg a C.P.E. Bach- és Martinů-összkiadásokon, valamint Mendelssohn-művek közreadásán dolgozom, illetve belefogtam egy Geminiani-összkiadásba is. Emellett kurzusokat tartok a korhű előadásmódról, és ameddig az erőm enged felmenni a színpadra, szívesen játszom élőben is a közönségnek.

Mindezek mellett könyvet is ír, amely a piknikről fog szólni. Vajon mi lehet ennyire érdekes a piknikezés körül?
Elsősorban az, hogy még senki nem írt róla könyvet! Érdekes, hogy ezt a tevékenységet az emberiség már több mint ezer éve űzi, mégsem definiálta még senki a jelenséget abban az értelmében, hogy mit is tesznek valójában az emberek piknikezés közben. Amellett, hogy egy hasznos tanulmány válhat belőle, a megírása kitűnő menekvés számomra a zenetudomány világából, melyet sokszor már egy túlzottan német időtöltésnek érzek.

Mi az a három műalkotás, amit legszívesebben magával vinne egy lakatlan szigetre?
Mindig visszautasítom az erre vonatkozó kérdést, mert alapelvem, hogy egy jó tanárnak kedvenc diákja sem lehet, ugyanis amint kiszemelne magának valakit, az ítélőképessége szenvedne csorbát. Általában az a kedvenc művem, amin éppen dolgozom, tegnap Mendelssohn volt, ma pedig Brahms, akinek egy művét szerkesztettem kora reggel. Amint hazaérek, sokat kell még írnom Martinůról, ezért este már ő lesz a kedvenc zeneszerzőm.

(Az interjú rövid változata a Dal+Szerző magazin szeptemberi számában jelent meg.)