Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nasum, Black Breath @ Dürer Kert, 2012.09.30.
A vasárnap esti Nasum-koncert beharangozójaként számtalan helyen leírták, hogy a svéd zenekar életművével megmutatta, hogy a kegyetlen gyors grindcore-ban is lehet keresnivalója annak, aki amúgy messzire szalad a műfaji sajátosságként alkalmazott millió bpm-es kalapálást hallva. Még ha én személy szerint nem is menekültem soha a cséphadaró elől, az biztos, hogy még Napalm Death-kedvelőként sem ástam a stílus mélyére zenekarok után kutatva, szóval akár még élő példája is lehetek annak, ahogy a Nasum elkezdte popularizálni a grindcore-t, ezzel rajongóvá téve az olyanokat is, mint én. A svédek ugyanis nem csak a keménységre, az öncélú gyorsaságra mentek rá, hanem dalokat, fogós témákat írtak, amiket aztán olyan hangzással öltöztettek fel, hogy a csodájára járt a világ. (Fotók: Juhász Edina)
2004 őszén, a frissen kijött Shift albumot hallgatva nézegettem is a turnédátumokat, hogy ezt azért élőben is meg kéne nézni, de a november 12-i bécsi időpont akkor túl közel volt. Gondoltam nem baj, úgyis jönnek még erre, négy nagylemez után csak nem oszlanak fel. De, feloszlottak, három hónappal később már nem volt Nasum. Mieszko Talarczyk gitáros-énekes-producert ugyanis elvitte a 2004-es karácsonyán bekövetkezett indonéz szökőár, holttestét február 16-án azonosították, a Nasum pedig akkor rögtön be is jelentette a feloszlását.
Valószínűleg ezek után senki nem reménykedett benne, hogy láthatja még a zenekart élőben, szóval elég váratlanul érhette a rajongókat a hír, hogy a Nasum 2012-ben összeáll egy utolsó turné erejéig, lévén most lenne 20 éves a csapat, ráadásul a hirtelen vég miatt el sem tudtak búcsúzni a közönségtől. Az öttagú felállásban csak az énekes, a finn, hasonlóan kiváló grindcore-t jászó Rotten Soundból kölcsönvett Keijo Niinimaa nem volt soha Nasum-tag, de emiatt valószínűleg senki nem fanyalgott, örült, hogy még, ha így csorbán is, de láthatja a zenekart élőben.
Fogalmam sincs milyen lehetett Talarczykkal a Nasum koncerten, de amit szeptember 30-án a Dürer Kertben kaptunk, az kikezdhetetlen. Úgy mentek fel a deszkákra, mint öt, bizonyításvágytól égő, energiától duzzadó fiatal zenész, akik szó szerint szét akarják rúgni a koncerttermet. Az első pillanattól az utolsóig élt a színpad. Nem magukba boruló hangszereseket lehetett látni, hanem lelkes, fel alá szaladozó, a közönséggel folyamatosan kapcsolatot tartó, grimaszoló, mosolygó tagokat, akik tényleg úgy zenéltek, mintha életük utolsó fellépése lenne.
Amiatt talán lehetett aggódni, hogy a lemezen is odafigyelést követelő sűrű témák mennyire vesznek majd el élőben, de ezzel sem volt gond, tökéletesen szólt minden, sőt, simán meg is fejelték azt az etalon, rendkívül erőteljes, de mégis tiszta hangzást, amit Talarczyk a stúdióban kreált a csapatnak. Az olyan háromnegyed órás játékidőnek volt íve, pont jól voltak elszórva a lassabb dalok, folyamatosan talált kapaszkodót bennük az ember, lehetetlen volt elunni. Tényleg képtelenség belekötni ebbe a Nasum-koncertbe, egész egyszerűen így kell búcsúkoncertet adni.
És sajnos ezzel a perfekt bulival alaposan lemosták az amúgy elég jó előzenekart, a Black Breath-t is. Az Entombed-trippen ragadt seattle-i metálzenekar már másodjára járt nálunk, de azon kívül, hogy azóta kiadták második lemezüket, amit még a Pitchfork sem átallott méltatni, nem sok történt velük. A zenéjük ugyanaz a láncfűrész-hangzású hardcore-os, d-beates death metál, amit rendes hangzással élőben szinte magától visz a lendület. Egyedül a kiállással van gond, egyszerűen túl szürkék a tagok a színpadon, nincs mit nézni rajtuk, így hiába jó a zene, ha a koncertélmény mégsem az igazi. Rajongóból sem volt sokkal több, mint két éve, így maximum az nevezhető fejlődésnek, hogy a Nasum pólóárusa most vigyázott a Black Breath portékáira is, így a buli alatt nem kellett felügyelet nélkül hagyniuk a cókmókot, mint legutóbb ugyanitt, csak a Dürer Kert kisebbik termében.
