Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nemrég jelent meg a Graveyard harmadik nagylemeze, a Lights Out. A hír hallatán valószínűleg nem sok zenerajongó kap a szívéhez, pedig eseményszámba megy a dolog, na persze nem nálunk. A svéd retrorock-zenekar tavalyi albuma, a Hisingen Blues ugyanis nem várt sikernek bizonyult szerte a világban, mást ne mondjak, a Discogs szerint a mai napig 22 különböző kiadást ért meg. Hangsúlyozom, egy 2011-es lemez. Úgyhogy most belevetjük magunkat a retró végeláthatatlan tengerébe, és két részben tizenegy idei LP-t ajánlunk szíves meghallgatásra, hogy aztán a Graveyard negyedik albumánál már minden érintett rutinosan, sűrű harcsabajuszt növesztve léggitározhasson az újrahasznosított Led Zeppelin-riffekre.
A retró már divat a rockzenében is, olyannyira, hogy lassan nem is nevezhető divatnak, hiszen több éve folyamatosan járjuk újra és újra ugyanazt a kört. A Coven–Black Sabbath–Mercyful Fate-vonal mentén kialakuló és azóta is mérsékelten burjánzó okkult rock/metállal egy tavalyi posztban foglalkoztunk, de hát nem csak a Black Sabbath van ám a világon. Sokan úgy tartják, hogy a 70-es évek végéig gyakorlatilag mindent eljátszottak, amit el kellett, ami azóta létrejött, vagy irtó ciki, vagy csak egyenes ági rokona valami régebbi dolognak. Mindenesetre az biztos, hogy ha nincs a Sabbath, a Zeppelin, a Purple, a Floyd meg mondjuk a Crimson, akkor a mai rockzenekarok nagy százaléka sem létezne.
Az öregek munkássága és diszkográfiája soha el nem fogyó muníciót biztosít a most nekiinduló pályakezdőknek. Meg sem próbáljuk még vázlatosan sem áttekinteni ezeket, és szortírozni közöttük, csak önkényesen kiválasztottunk majd' egy tucatot, amelyekben annyi a közös, hogy 1. a pszichedelikus–progresszív–hard–stoner–doom–okkult stb. rock/metál vonalon mozognak, 2. az idén adtak ki lemezt, 3. egy olyan hangot sem játszanak, amit ne hallottunk volna már minimum harminc évvel ezelőtt, 4. ennek ellenére nem olyan szemérmetlen kópiabandák, mint például a Sabbathot szinte "fénymásoló" Orchid.
Az amerikai Royal Thunder még viszonylag újonc, két éve egy több mint korrekt és hosszú EP-vel indított, mostanra pedig összeállt a debütáló lemez anyaga, ami csak egy dal átfedést tartalmaz az EP-vel, tehát mindkettő beszerzése igen ajánlatos. A CVI (Relapse Records) egyórányi lassú kószálás a rock és a doom metal határterületén, nem kevés Black Sabbath-érzéssel, de különösebb okkult tartalom és külsőségek nélkül. A zene sem túl cirádás, rockhangszerekkel eljátszott súlyos rock, a hangzás puritán, még az sem fogható rá, mint oly sok hasonló stílusú albumnál, hogy "kellemesen meleg és telt", talán tompább a kelleténél, de ez még bőven belefér. A zenekar erőssége Mlny Parsonz énekesnő, akinek a dallamai ugyanúgy nem adják meg könnyen magukat, ahogyan a lemez sem, de egyszer csak azon kapja magát az ember, hogy először a második..., aztán az ötödik..., aztán az első..., aztán a hetedik..., aztán szép sorban szinte valamennyi szám megragad a fejében, vissza tud rá emlékezni, helyenként énekelgeti is. A CVI különlegessége, hogy egyáltalán nem különleges, mégis hatni tud, nem is kicsit (4 csillag).
A legjobb virágosszoknya-meglebbentő dalok: Whispering World, Blue, Parsonz Curse
Ha már énekesnők, nem mehetünk el szó nélkül az idei esztendő másik kiváló bemutatkozása mellett sem. A finn Jess And The Ancient Ones (s/t, Svart Records) az okkult vonalat erősíti, Jess a halálról dalol és szellemekkel kacérkodik, de nem kell félni, mert a JATAO tartalmas zenéje pont annyira ártalmatlan, mint amennyire fogós. Ha a Royal Thunder mellé tesszük, a finnek egyértelműen színesebbek, van bennük egy kis játékosság, nem annyira komorak, még egy kis bárzongorás ördögidézés is belefér – szigorúan g-mollban –, de ők is tudnak epikusak lenni, amit a két lemezoldal végi (naná, hogy vinylről beszélünk, ha már retró), 10 perc feletti dal bizonyít. A JATAO-ról ugyanúgy beugorhat a The Devil's Blood, a nyitó számról például túlságosan is, ahogy akár a magyar származású Mariska Veres Shocking Blue nevű egykori zenekara is. A rock mellett tehát a (természetesen pszichedelikus) pop legalább olyan meghatározó eleme az év egyik legslágeresebb, de egyáltalán nem felszínes retrorock-lemezének (4 csillag).
A legjobb kecskekoponya-fehérítő dalok: Sulfur Giants, Come Crimson Death, Prayer for Death and Fire
A Royal Thunder és a JATAO is nagyon jó, az általam hallott idei debütálások közül mégis talán a német Orcus Chylde-é (s/t, World In Sound) viszi el a kendert, izé, a pálmát. Náluk nem lehet azonnal bemondani az egyértelmű példaképet, az orgonaszólók dacára alig van közük a Deep Purple-höz, hiába a néhol kábító lüktetés, azért nem ők az új Led Zeppelin, és feldübörög ugyan pár hegyméretű doomos riff, de a Black Sabbath sem jó kiindulópont. Tobias Ritter énekes ugyanis az egészet teljesen más dimenzióba helyezi. Elég ritka, hogy az effajta zenét nem valami "szőrös torkú", "karcos hangú" stb. bömbölős szövegezi meg, hanem olyasvalaki, aki akár Robert Smith-t is helyettesíthetné a Cure-ban. Helyenként annyira nőiesen vékonyan énekel, mint mondjuk a néhai Tim Buckley, és bár ez riasztónak tűnik, nemhogy elrontja a játékot, de hozzáad valami olyan érzelmi pluszt, amitől az Orcus Chylde kicsit felfelé lóg ki a mezőnyből. Mindezt úgy, hogy egy darab klasszikus ballada sincs a lemezen, azaz nem picsogásra gyűlt össze pár kockás inges rocker, hanem rendesen tépik a húrokat. Az érdem persze Dejan Zivkovicé, aki fő dalszerzőként nagyon nem tévedett, gyakorlatilag tökéletes A-oldalt írt, kár, hogy a B-oldal egy (két) hajszálnyival kevésbé csillogó (4 csillag).
A legjobb hosszúhajat-továbbnövesztő dalok: Orcus Chylde, Valley of Thornes, The Day the 7th Angel Came
Szintén német, és szintén nem a sörszagú speed metalban valósítja meg önmagát a Kadavar (s/t, This Charming Man/Tee Pee Records) amely nemrég Magyarországon is bemutatkozott egy maroknyi közönségnek. A fickók, akik a lemezborító alapján egy '73-as spagetti western hőseinek képzelik magukat, nem bárgyúskodnak, precíz riffgépekként gyalulják el az első öt dalt. Sokáig csak annyi világos, hogy ők sem hallottak még negyvenévesnél modernebb zenéket, de aztán a sok riff közül egyre több finom részlet és dallam bukkan elő (még a basszusgitárból is), így bár szó nincs bármiféle progresszióról, ez mégsem egy azonnal kifektető album, ami jó dolog. Az utolsó szám viszont nem várt módon a sivatagi porfészekből egyenesen kilő minket a világűrbe, hirtelen Neil Armstonggal kávézgatunk a Hold szélén ücsörögve, és mintha a Hawkwind zenélne a háttérben, space rock ez a javából (3,5 csillag).
A legjobb farmernadrág-szűkítő dalok: Purple Sage, Creature of the Demon, Goddess of Dawn
Ha a Horisont magyar lenne, a jól ismert fordulattal mondhatnánk, hogy kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk. Mivelhogy azonban svédek, maradjunk annyiban, hogy második lemezük, a The Second Assault (Rise Above) még nem a mesterművük, csak egy tisztes munka. Van benne kraft, az ozzys hangú énekes egész jó kis dallamokat talált ki sok helyre, és az autentikus megszólalás, illetve a dalokból sugárzó hit is erősíti a gyanút, hogy ezek a srácok pizsama helyett prémgalléros kabátban és csizmában fekszenek le aludni. Az elkötelezettség dacára azonban van még hova fejlődni, bátrabban kellene esetleg drámázni, és pár nagyobb ívű, csúcspontként funkcionáló számot írni. Habár lehet, hogy másoknak épp ez a nagyot mondani nem akarás lesz szimpatikus (3 csillag).
A legjobb sarkantyúfényesítő dalok: The Second Assault, Crusaders of Death, On the Run
Látszólag a honfitárs Witchcraft sem jár más utat, mint a Horisont, mégis igen nagy a különbség a The Second Assault és a Legend (Nuclear Blast) között. A Witchcraft időgépben ragadt kinézetű tagjaira a legnagyobb rosszakaróik sem foghatják rá, hogy trendkövetők, hiszen már vagy tíz éve lassú riffekre búsongtak, Pentagram-számokat pengetve. A doom metal azonban a múlté, a Legend immár a negyedik lemeze a heavy rockot/metalt játszó bandának. Magnus Pelander személyében a Witchcraft fő vonzereje is az énekben rejlik, érdemes előásni a két éve kiadott szóló-EP-jét, azon is nagyot domborít. Az ő hangjában szintén ott van Ozzy (ez szerintem amúgy is alap egy retrorock-zenekari énekesposzt-felvételi beszélgetésnél), de a nagy progresszívrock-énekesek érzelemgazdagsága is, ami ígéretes elegy. A klasszikus, Phil Lynott-os, Michael Schenker-es gitárjáték, a lendület, a változatosság, a fogós, holott messze nem egyszerű verze–refrén felépítésű számok mind egy irányba mutatnak: fejet kell hajtani, és elismerni, hogy a Legend 2012 eddigi legkiemelkedőbb retrorock-albuma (4 csillag).
A legjobb trapézgatyaszár-rojtosító dalok: Ghosts House, Democracy, It's Not Because of You
Akinek ez kevés volt, várjon holnapig, és kap még egy adagot, amelyben lesz Litmus, Hour Of 13, Venomous Maximus, Astra és persze Graveyard.