Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Steve Hackett – Genesis Revisited II
(InsideOut)
Steve Hackettről sok mindent el lehet mondani, de hogy ülne a babérjain, azt egészen biztosan nem. Nyugodtan nevezhetjük őt a legaktívabb volt Genesis-tagnak, hisz amíg a régi bandatagok hosszú évek alatt egy-egy albumot jó, ha kiizzadnak magukból, addig Hackett szinte minden évben meglepi rajongóit valamivel. 2010-ben jelent meg az Out of the Tunnel's Mouth című albuma, majd egy évre rá a Beyond the Shrouded Horizon, nem is szólva a Yes basszusgitárosával készített Squackett formációról, mely a Genesis Revisited II-vel együtt az idei év szülötte. Hackett abból a szempontból is jelentős helyet foglal el a progrock-hívők szívében, hogy ő az egyetlen tagja a Genesisnek, aki valamilyen szinten megmaradt a gyökereknél, és míg a többiek e műfajt voltaképp feladták (pl. Tony Banks szimfonikus műveket ír, Mike Rutherford a süllyedő Mike & Mechanics hajóját próbálja navigálni), Hackett kitart. És nemcsak a stílus mellett, de a volt zenekara mellett is, hisz személyében az egyetlen olyan tagját tisztelhetjük a legendás formációnak, aki koncertjein nem csak rendszeresen játszik Genesis-számokat (pedig a szólórepertoárja is tetemes), de külön albumokkal is tiszteleg egykori zenésztársai előtt.
Nem véletlen a többes szám használata, hiszen Hackettnek már volt egy zömében klasszikus Genesis-felvételeket feldolgozó (vagyis inkább átdolgozó) albuma 1996-ban, melyen hihetetlen mennyiségű legendás zenésszel dolgozott közre. A hivatalosan október 23-án megjelent válogatás ennek mintegy folytatása, de mégsem. Egyfelől a dalok túlnyomó többsége hithű remake, másfelől a majdnem 40 fős zenészcsapatot, inkább a fiatalabb, de zömmel a Genesis zenéjén is felnőtt generációból verbuvált tagok alkotják (mint pl. Nick Beggs, Roine Stolt vagy Neal Morse), jóllehet a vendégzenészek mellett a dobon és a billentyűn szinte végig Steve zenekarának két oszlopos tagja Gary O'Toole és Roger King játszik. A válogatás zöme itt is a klasszikus érát idézi, vagyis a dalok azokból az évekből származnak, amikor még a zenekari vezetőt Peter Gabrielnek hívták. Az alábbiakban néhány megjegyzéssel próbáljuk bemutatni a dupla CD-re felkerült darabokat.
Rögtön az első szám a progresszív rockzenei paletta egyik legjelentősebb albumáról, a duplalemezes 1974-ben megjelent The Lamb Lies Down on Bradway-ről származik, mely egyben Peter Gabriel hattyúdala volt a zenekarral. A The Chamber of 32 Doors – a kis intrót leszámítva – pontos mása az eredetinek annyira, hogy a több számban is éneklő Nad Sylvan személyében egy igazán gabrieles hangú előadód kaptunk, aki ha nem is tökéletes kiejtéssel, de igen hűen adja elő a nyitószámot. A Steve Hackett koncertek szinte elmaradhatatlan kelléke a Horizons, ami az eredeti albumon is egy rövid akusztikus átvezető a 23 perces Supper’s Readyhez, melyet a progresszív rockzene egyik himnuszának is tartanak. Igen bátor vállalkozás ennek az újbóli följátszása, s különösen úgy, hogy a különböző részeket különböző énekesek adják elő (Steve Hackett-tel szám szerint öt). Közülük kell kiemelni Simon Collinst – aki nem tudja (és nyilván nem is akarja) letagadni apját –, gyönyörűen énekli a Guaranteed Eternal Sanctuary Mant bár én nem bíztam volna rá az Apocalypse 9/8 eléneklését, ott ugyanis gyengécske. És ha már itt tartunk meg kell jegyezni, hogy ez az a része a Suppernek, amibe talán a legtöbb újítás is van, így pl. a billentyűszólónál Hackett is beszáll, illetve alaptéma fuvolával is fel van játszva (a szám közreműködői között ugyan nem szerepel, de valószínűleg John Hackett fújja). Mindenképpen tiszteletreméltó próbálkozás és valóban jól is sikerült, hangszerileg nagyon közel áll az eredetihez, bár kicsit túl steril lett és sajnálom, hogy nem szerepel benne cselló, ahogy az eredeti számban is (ezen felül is elbírt volna még a felvétel egy-két klasszikus hangszert). Külön sajnálom, hogy Hackett a szám végén improvizatív jellegű szólójával kissé túlspilázta a dolgokat (tény, hogy az eredetiben is van itt egy ilyen tappinges rész, de jóval halkabban) és nem úgy fejezte be ezt a gyönyörű szerzeményt, ahogy rég, amikor még vele adták elő a számot. Az említett Lamb… albumon található The Lamia személyes kedvenc, így erre különösen kíváncsi voltam. Énekesként Nik Kershaw választása nagyszerű ötlet volt, az ő lágy, érzéssel teli hangja kitűnően illett ehhez az erotikától és horrortól sem mentes dalhoz. Kétségtelenül jót tett a számnak, hogy bizonyos helyeken a billentyű fuvolával lett helyettesítve és ettől teltebb hangzásúvá vált, viszont sajnálom, hogy hiányzik a második verse-ből a háttérvokál. Úgy gondolom, hogy a Genesis pályájának, de azt is meg merem kockáztatni, hogy a progrock történetének egyik leggyönyörűbb gitárszólója fűződik e szám végéhez, melyet ebben az újra interpretációban sajnos nem tudunk rendesen kiélvezni, mert Hackett átírta, és bár ez is szép, de azért kár volt érte. Az 1973-as Selling England by the Pound című albumot indító Dancing with the Moonlit Knight egy olyan szám, melynek tappinges gitártémája elég gyakran előkerül a zenész koncertjein, illetve maga a darab is szerepel az 1996-os Genesis Revisited lemezen, igaz, ott jócskán megspékelve. Az újbóli feldolgozás nem csak azt jelzi, hogy Hackett talán kedvenc Genesis-számáról van szó, de azt is, hogy annak eredeti újrajátszását a fentiek dacára fontosnak tartotta a zenész. Mindenképpen kellemesre sikerült úgy az ének, mint a gitár, a dob és a többi hangszer az eredeti ütemeket és dallamokat játssza és nem marad el a szám végén található meditatív rész sem, viszont az intróban hallható greenseeves téma teljesen felesleges volt. A Fly on the Winshield és a Broadway Melody of 1974 az eredeti Lamb… albumon is egymás után következnek (szinte egy szám), és kedvelt részei a Steve Hackett-koncertek repertoárjának. Mindkét szám igen jól feldolgozás, az előbbiben a gitárszóló jelentősen eltér az eredetitől (jellegéből adódóan bőven van lehetőség improvizálni). A Musical Box egy csaknem szó szerint újrajátszása az eredetinek, amibe még a húzósabb dob részek is pontosan le vannak játszva, az énekes pedig ismét Peter Gabriel-alterego Nad Sylvan. Egyedül azt sajnálom, hogy a mellotron-gitár felelgetős részben Hackett nem helyettesítette gitárral az előbbit (az eredeti felvételeken nagyon hasonló a két hangszer hangja és sokáig azt hittem, hogy mind a kettőt Hackett játsza külön-külön sávon). A Can-Utility and The Coastliners csaknem tökéletes mása a klasszikus darabnak, csak a gitárszóló lett egy kicsit megcsavarva, de nem elszúrva. Az első CD végére a klasszikus Genesis-számok után egy klasszikus Hackett kompozíció, a Please don’t Touch került. Helyét rögtön jobban megértük, ha figyelembe vesszük, hogy a szerzemény eredetileg a Genesis Wind and Wuthering című alumán található Wot Gorilla?-hoz kapcsolódott volna, de a zenekar többi tagja ezt leszavazta, így Hackett második, 1977-ben megjelent albumán kapott helyett ez az enyhén pszichedelikus, instrumentális darab.
A második CD nyitószáma a Blood ont he Rooftops akusztikus nyitánya szintén gyakran előkerül a Hackett-koncerteken, melyet jelen esetben a gitáros egy „nyitány nyitányával” spékelt meg. Az énekes Gary O'Toole – koncerteken is ő énekli –, aki Phil Collins nyomdokain halad abban az értelemben, hogy itt is bebizonyítja, hogy nemcsak kitűnő dobos. A The Return Of The Giant Hogweed hasonló feldolgozását már hallhattuk a Transatlantic tolmácsolásában. Ebből a zenekarból az énekes Neal Morse (volt Spock’s Beard) és a gitáros Roine Stolt (The Flower Kings) közreműködik a Hackett-féle interpretációban is, ami nem sokban tér el az előbbitől. Sőt, a fenti zenekar 2010-es londoni utolsó koncertjén a meglepetés vendég maga Hackett volt aki Stolttal – hasonló mód az itt szereplő verzióhoz – lenyomnak egy gitárpárbajt. Ez a fajta impovizálgatós történet annyira nem jött be, viszont Morse hangja nagyon ott van. Az Entangled nagyon nagy kedvenc és gyönyörűen szól a feldolgozásban is. Az Eleventh Earl of Mar egy kevéssé ismert szám, nagyon sosem szerettem, de el kell ismerni, hogy Nad Sylvan itt is jól alakít. A Ripplest Steve zenekarának női tagja, Amanda Lehmann énekli, és bár jó ötlet a női vokál, de itt mégsem tetszik, talán ha magasabban énekelné. A refrén viszont jó és a hangerőpedálos gitárszóló a végén pedig itt olyan hatást vált ki belőlem, mint az eredeti felvételen: egyszerűen gyönyörű, libabőr. Az Unquiet Slumbers for the Sleepers…olyan mint az eredeti, kicsit hangosabb gitárral, viszont az …in that Quiet Earth tartogat némi meglepetést. Külön kiemelném a billentyűszóló első refrénjét, amely mélyebben szól, és mely által csak nyert a szám, minthogy az által is, hogy a szintetizátort egy helyen szoprán szaxofon helyettesíti. Az Afterglow a fenti két (egy?) szám után következik az eredeti albumon, és mint népszerű koncertdarab számos Genesis-koncerten felcsendült hangulatos, a naplementéket idéző rózsaszínes háttérrel. Ez a meghitt-szomorkás érzés John Wetton tolmácsolásában tökéletesen átjön; a 63 éves veterán gyönyörűen, lélekből énekli ezt a lírai dalt, ami tökéletesen fekszik neki. Egyedül csak annyit bánok, hogy a szám végén, a koncerteken hallható kis basszusfutamokat alig lehet hallani. A CD utolsó három darabja mind Hackett szólóalbumain szereplő, mára már klasszikussá vált alkotások. Az A Tower Struck Down a gitáros 1975-ben megjelent első szólóalbumán debütált és a mostani átdolgozás határozott változásokat eszközölt az eredetihez képes (lásd még a következőt is), mintha Hackett saját számaihoz bátrabban nyúlna, mint a Genesis-dalokhoz. A Tower eleje meglehetősen szofisztikált, amibe elementáris erővel csap bele a gitár, a basszus és a dob, melyek jóval agresszívabban szólnak, mint az eredeti verzión, és ez a keménység kitart a szám végéig. Természetesen nem maradhatott ki az a kb. 6 mp-es részt sem, amelyben egy papagájt, egy jó slejmes köhögést, egy fél hangot, ill. egy sípolást lehet hallani, viszont kimaradt a végéről a Sieg Heilező tömeg hangja. A Camino Royale kedvelt koncertmű, és számunkra azért is kedves, mert a közreműködők között ott szerepel a magyar Djabe együttes tagjai, akik a szám második felében kapnak hangsúlyosabb szerepet (egy trombita, ill. egy zongoraszóló erejéig, de meg kell említeni Barabás Tamás jellegzetes slappes basszusjátékát is). Hackett éneke nagyon jó itt és talán ez az a szám, ami a legjelentősebb különbségeket mutatja az eredetihez képet, vagyis a legnagyobb szabadságot kapták a zenészek. A záró darab a már említett 1975-ös album befejező dala is egyben a Shadow of the Hierophant (kevesen tudják erről, hogy Hackett a Genesis-basszusgitáros Mike Rutherforddal írta még valamikor az 1972-es Forxtrot album idején). Az eredetiben Sally Oldfield (Mike Oldfield nővére) énekelt szép szopránban, jelen esetben a Ripplesnél már említett és hangjában, előadásában jobban ide illő Amanda Lehmann vokálozik. Gyönyörű az eredeti szám, ez a verzió valahogy frissebb (talán mert egy picit gyorsabb), de ugyan olyan jó, eltekintve attól az apróságtól, hogy a második rész egy kicsit túl van dobolva – 1975-ben Phil Collins ezt valahogy jobban tolta.
A duplaalbumot hallgatva elsősorban az tűnt szembe, hogy nem igazán gitáros album lett a Genesis Revisited II. Persze nem lehet úgy egy tiszta, jelentősen csak a vokálban eltérő remake albumot létrehozni, hogy közben az ember külön utakon jár a gitárral. Mindezek ellenére egy kicsit nagyobb szabadságot még elbírt volna a válogatás, hogy Hackett ne csak szépen lejátssza, amit kell (ok, néha egy kicsit többet, de nem mindig szerencsésen), hanem jobban odategye magát. Nem kell a végletekre gondolni, nem arról van szó, hogy zúzzon a gitár ezerrel – ezt Hackett-től amúgy sem lehet elvárni –, de pár billentyűfutamot egészen nyugodtan áttehetett volna gitárra, illetve kicsivel több fantáziával azokat más hangszerek is játszhatták volna (kitűnő példa erre az …In that Quiet World végén a szoprán szaxofonnal lenyomott téma). A fentiek ellenére egy nagyon igényesen elkészített album született, mely jelző nem csak a tartalomra vonatkozik, de a dupla CD küllemére is: kemény papírfedél, benne 35 oldalas színes füzet dalszövegekkel, infókkal, fényképekkel stb. (ez utóbbiak közül számos fűződik az albumon szereplő számokhoz). A Genesis Revisited II tehát zömében progresszív rock klasszikusokat dolgozott fel, azonban – ha maradunk annál a periódusnál, amiben Hackett a zenekar tagja volt – az 1971-1977 közötti éra még számos kitűnő szerzeményt tartalmaz. Ilyen pl. a Get’em out by Friday, a The Battle of Epping Forest, a The Cinema Show (aminek számos billentyűs részét lehetne gitárral is eljátszani), a Carpet Crawlers vagy a Mad Man Moon csak hogy néhányat említsünk. Téma tehát akad még bőven egy Genesis Revisited III-hoz is, és talán nem kell rá 16 évet várni.
