Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
F.O. System @ Pecsa, 2012.december 21.
Nehéz dolog, ha az ember mindenféle elvárásokkal indul neki egy koncertnek. Még akkor is, ha nem vár semmi extrát az estétől, és nagyjából tudatában van annak, mit is fog kapni. Paradox, mi? Szerintem is. (Fotó: Bese Zoltán/F.O. System-Facebook)
Merthogy az azért valójában nem zsákbamacska, hogy mit is nyújthat a maja kalendárium utolsó napján a magyar dark wave egykori zászlóshajója, a Mester, aki után az elmúlt két évtizedben annyi hasonszőrű banda próbálta modellezni magát (beleértve akár a tagok későbbi formációit is). A 2006-os visszatérés óta adott koncerteken többé-kevésbé ugyanazt kaptuk, amit ezen az estén is: rendesen összerakott, böcsülettel előadott, inkább rockba, mint darkba hajló, professzionális műsort, egy rakásnyi régi arccal és még több előtoluló emlékkel, no meg néhány ebbe a közegbe nehezen illeszkedő gesztussal. (Pedig az énekes, Mátyás Attila ezúttal alaposan visszavett az utóbbi évek fellépésein rendre az idegeket borzoló, a honi hajmetál királyait idéző felkonfokból, de azért például a „Ne szégyelljétek!" biztatás még így is közel jár ahhoz, hogy kiverje a biztosítékot.)
Vagyis egy olyan produkciót, ami átgondolt, de nem átélt, ami egy percig sem kínos, ugyanakkor egy másodpercre sem képes a mélybe rántani, és elrepíteni oda, ahová valóban szeretnéd. Bár ez utóbbi állítás csak félig igaz, mert igenis vannak pillanatok, amikor az ember – minden korábban említett zavaró hatás ellenére - megborzong (mondjuk, az Utolsó üvöltés taktusai alatt, vagy, amikor Matyi azt énekli: „Mert a tested is csak por, amit, ha felkavar a szél..."), de ezek a momentumok inkább csak annak a bizonyítékai, hogy mekkora erő leledzik ezekben a számokban, hogy mennyire eltalált valamit annak idején ez a pár óbudai srác.
És itt a probléma (valamint a bevezető paradoxonának feloldása): merthogy az ember racionálisan megérti, hogy nem várhatja azt az – idő által amúgy is erősen kiszínezett - élményt, ami anno a Carroton mellbe taszajtotta, tudja, hogy az elmúlt huszonöt évben mennyit változott akár ő maga is, a végén ennek ellenére ott marad egy kis hiányérzet. Mert azt viszont igenis akarja, hogy – ha csak finoman, és csak rövid ideig, de – zsigerbe vágjon, amit hall, hogy érezze az elhagyottságot, a reménytelenséget, az ürességet, hogy a végén aztán a felszínre bukkanhasson és nagyot kortyolva az éltető levegőből megkönnyebbülten ordíthasson az éjbe... Ehelyett pedig azt kapja, hogy mosolyogva figyeli a kellemesen csorgó koncertet, s közben sms-ben tudósít a haveroknak, akik ezúttal nem ugrottak ki a Ligetbe, erre a bulira.
Persze ez még nem a világ vége és lehet, hogy mindez csak nekem hiányzott. „Ti jöttök!" – hogy egy stílszerű idézettel zárjak.
