Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
LGT @ Papp László Sportaréna, 2013.02.14.
Csütörtök este megnéztük, nagyjából milyen lesz az LGT-koncert pénteken, szombaton és vasárnap. Néha meglepő, néha mulatságos és érthetetlen, persze igen hosszú, viszont szerencsére nem egy öreguras nosztalgiashow. Sok-sok spoiler következik, akinek van jegye a három nap bármelyikére, és szeretne izgulni, mit kap cserébe a pénzéért, ne olvasson tovább.
Amikor '92-ben a szél lassan elfújta az LGT utolsó dalát a Nyugati pályaudvaron, álmomban nem gondoltam volna, hogy 21, azaz huszonegy évvel később újfent LGT-koncerten állok majd. (Tudom én, hogy a két időpont között is fellépett itt-ott a zenekar, de elkerültük egymást.) Az eredetileg egyetlennek tervezett előadás előbb kibővült kettőre, majd háromra, végül négy lett belőle, még ha a tegnapi főpróbát nem is hirdették meg – jól jelzi az LGT helyét a magyar zenei térképen, hogy a lezárt felső karéjt leszámítva gyakorlatilag erre is megtelt a Papp László Sportaréna. Van néhány rákenrollbanda, amelyik ilyen: ha hív, hogy neked játszik, akkor menni kell, egyszer, kétszer, akárhányszor
Nyilván nem ez a szándék, de a színpadkép ügyesen feleleveníti huszonegy évvel ezelőtti emlékeimet, akkor a már abban az időben is eléggé lepusztult Nyugati volt a kulissza, most a szocreál díszlet, sok különbség nincs, kis szelet Magyarország mindkettő. Presser Gábor már a nyitó dal után elmondja, hogy ez most egy főpróba, lehet, hogy néha megállnak, ha valami technikai zűr adódik, lehet, hogy nem, majd meglátjuk. Ebből azonnal kiderül, hogy a nosztalgiafaktor ezúttal a nullával lesz egyenértékű, nem várható könnyes búcsú, hülyén is nézne ki, még háromszor játszanak utána. Az alapállás egyből jobb kedvre derít, az öregfiúk hosszú idő után újra összejönnek bulizni egy jót, ez sokkal szimpatikusabb, mint megint örökre istenhozzádot mondani bizonytalan időre.
Bár sok komoly dala és szövege van, az LGT sosem volt egy száz százalékig véresen komoly zenekar, amit már az elején bizonyítanak, amikor képben, zenei kísérettel megismétlik, hogyan megy el a vonat. A Lesz-e még? alatti látványelem azonban több, mint mulatságos, inkább kicsit avantgárd, a fémállványokra a sötétség leple alatt felmászik vagy tizenöt ifjú táncos, majd villany leolt, bányászlámpák a fejeken felkapcsol, rövid bólogatás, lemászás. Nem tudom mire vélni. Aztán ez a tánccsoport később is kísért, a legváratlanabb pillanatokban özönlenek be hol jobbról, hol balról, iszonyú lelkesen rázzák magukat (a Ha eljönnek az ördögök alatt ördögnek öltözve, ez is valami), teljesen érthetetlen az egész, de legalább jól néznek ki; aztán egyszer csak bekattan, valahogy olyan Képzelt riport... színházi előadás fílingje van a sok ugráló fiatalnak, és mire eddig jutok, rá is kezd a zenekar a Ringasd el magadra.
A koncert több mint háromórás, és bizony néha leül. Az a cappella előadott Egy elfelejtett szó kifejezetten jópofa így, de az És jött a doktor hosszú jamelése, az amúgy végig kitűnően éneklő Somló Tamás és Presser közös háromkezese a Boogie a zongoránban (a negyedik kéz mikrofont tart), a kisegítő zenészek zenés aláfestéssel történő bemutatása, a sok lírai dal (Gondolj rám, Álomarcú lány stb.) szép és jó, ám nem ad megfelelő ritmust. Solti János két (!) dobszólója ad ugyan, de abból meg nem kérnék, szerintem ugyanis a világ legöncélúbb könnyűzenei koncerteleme a dobszóló. Persze véletlenek nincsenek, dobszóló kell, mert addig Karácsony János átér az aréna egyik oldalára, hogy a közönségben énekeljen el két dalt egy szál gitárral, aztán fordulunk tovább, immár háttal a nagyszínpadnak, a keverőpult mögötti kisszínpadon ugyanis Solti nélkül játszik a másik három az úgynevezett Tabán-szettben, mert ilyen is van, azaz volt, illetve lesz (a fene ebbe az időzavarba). Itt említik meg, hogy a még Tabánabb érzés elérése érdekében lett volna fű a talpak alatt az arénában, de végül nem lett, mert balesetveszélyes.
A régi társra, Barta Tamásra méltó módon emlékeznek, a három Barta–Adamis-szerzeményt "közösen" játsszák: a zenekar a színpadon, a fantasztikus kezű és fiatalon méltatlan halált haló gitáros pedig a háttérben, a vásznon. A vetítés döntő részét egyébként archív filmfelvételek, valamint régi és még régebbi fotók teszik ki, leginkább a bandatagokról (díjnyertes kép: Karácsony nőnek öltözve lágyan Somló vállára hajtja fejét), illetve az Ő még csak most tizennégy alatt a címbeli korúnak tetsző rajongó leánykákról, sokunk örömére. E dalban a Barta Tamás-gitárverseny győztese, Enyedi Sándor is színpadra lép, és megmutatja, miért is ő nyert. Hiányérzet persze a három óra dacára is marad, nem szólt például a rádió, nem táncolt a Primadonna, és az Ezüst nyár sem akart eljönni, a Kicsit, a Nagyot, az Arthurt és az Indiánt pedig csak néhány néző hívogatta; az én ízlésemhez képest picit felülreprezentált volt a 80-as évek és elfeledett az első két lemez. Persze csüggedésre nincs ok, lehet, hogy péntektől vasárnapig mindenki másképp csinálja.
A végén, több ráadás után a szél ismét elfújja az utolsó dalt, amit már úgyis un a szerző, és hallani ugyan néhány suta bekiabálást a nézőtérről ("még ötven évig játsszatok, fiúk!" és hasonlók), de igazából senki nem búcsúzik, nincs is miért, holnap, azaz ma, meg azután meg még azután is velük, veletek ugyanitt, és ki tudja, még hányszor, hiszen az LGT sosem oszlott fel, most sem fog, és végül is Presserék alig múltak hatvanévesek, türelmesen kivárják, amíg egy újabb generáció hozzájuk öregszik, vagy fiatalodik, ahogy tetszik.
