Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Létezik egy vakmerő, kortárs irodalmi alapokon nyugvó műfaj, amely új muzulmán ifjúsági kultúrát teremtett. Fegyvere a punk, erejét Allah tanításaiból nyeri, határai és körülményei pedig éppoly zavarosak, mint a fundamentalizmus és a punk devianciájának összehangolása. Legalábbis az arra törekvő kísérletek.
A „taqwacore" elnevezés a muzulmán punk színteret jelöli, amelynek ugyan voltak már előzményei a múltban is, megszületése mégis egy fikción alapuló regényhez köthető. Írója Michael Muhammad Knight, akit gyakorta az iszlám irodalom Hunter S. Thomsonjaként definiálnak, jelenleg az Észak-Karolinai Egyetem arabisztika szakának doktorandusza, következő könyve pedig még ebben a hónapban jelenik majd meg a roppant beszédes "Tripping with Allah: Islam, Drugs and Writing" címmel. 2003-ban első, The Taqwacores című művében egy képzeletbeli szubkultúrát teremt, amely a muzulmán világ deviánsait és radikális gondolkodóit sorakoztatja fel. A taqwacore az új zenei stílus elnevezése, amelynek előtagja, a „taqwa", a jámborság és az istenfélés arab megfelelőjét jelöli, vagyis az önuralomban megnyilvánuló Allah iránti szeretetet és egyben a haragjától való félelmet; míg a „core" utótag utalás a tipikusan fehér, dühös műfajokra. A taqwacore sajátossága, hogy zömében az amerikai vagy egyéb nyugati társadalmak valamelyikében élő muzulmán zenészeket tömörít, akik közül sokan nyíltan elutasítják az iszlám tradicionalista olvasatait, és ezzel megteremtik saját – és egyben sajátságos – életformájukat.
A regényhez fűződő viszonya alapján taqwacore-nak ugyan nem, de a taqwacore előfutárainak tekinthetjük például a nyolcvanas évek olyan előadóit, mint a brit Alien Kulture, valamint a texasi Fearless Iranians from Hell, vagy a kilencvenes évek első felének olyan csapatait, mint a többnemzetiségű Fun-Da-Mental és Asian Dub Foundation, amelyek a bevándorlóktól hemzsegő Angliában alakultak.
Biafrától a mozivászonig
Knight regényének első példányai fénymásolt, kézileg spirálozott formában jártak körbe az amerikai muszlimok között. A fiatal szerző később felkereste Jello Biafrát, a legendás Dead Kennedys alapító énekes-frontemberét, aki rendkívüli pályafutása során '79-ben indult már például San Francisco polgármesteri címéért, 2000-ben a Zöld Párt elnökjelöltjeként próbálta ki magát a választásokon, magyar vonatkozása pedig, hogy ő fedezte fel és népszerűsítette külföldön a Vágtázó Halottkémeket – és a Nagy Feró-vezette Bikini bemutatkozó lemezével (Hova lett...) is hasonló szándékai voltak.
Biafra a saját kiadóján, az Alternative Tentaclesön keresztül terjesztette Knight egyre ígéretesebbnek látszó művét, amely 2004-ben végül hivatalos terjesztőre talált az anarchista Autonomedia személyében.
Hat évvel később, mikor már többé-kevésbé kikristályosodott a színtér szerkezete, elkészült a regény filmváltozata is. A történet főhőse Yusef, a jóvágású pakisztáni mérnökhallgató, aki amerikai tanulmányai során csupán tévedésből költözik a kommunában élő muzulmán punkok közé. A ház lakói révén megismerkedik a teljes szcénával, amely szinte elképzelhetetlen lenne a Korán szerint szerveződő államok bármelyikében is. Nappal a lakás mecsetként funkcionál, olykor lányok által vezetett szertartásokkal, esténként pedig egyre vadabb tivornyák zajlanak a falak között.
Minden szereplő egy-egy eszme és problémakör dilemmájában őrlődő, sajátos karakter. Egymás kölcsönhatásában jelennek meg a könnyelmű nyugati-parti és deszkás punk, a devianciák ellen küzdő straight edge, a karikaturisztikusan munkásosztálybeli skinhead, a női jogokért küzdő riot girl, valamint a transzgender queer jellegzetes figurái. Mindegyikőjük némileg másképp – igen sajátosan – értelmezi a Koránt és éli meg az Allah-hívő létet. Így viszonylag aktuális betekintést nyerhetünk az iszlám alkoholhoz, kábítószerekhez, nőkhöz, feminizmushoz, homoszexualitáshoz és az egyéb nemi jellegű tabukhoz fűződő viszonyába. "Csak a muszlimoknál jelent az 'újítás' szó valami rosszat" – állapítja meg a vörös tarajos Jehangir, aki reformtörekvéseinek olyan cselekedetekkel szerez érvényt, mint például a villanygitáros imára hívás. "A muszlimok szerint nem igazi muszlimok, a punkok szerint nem igazi punkok" – magyarázza tovább a taqwacore megítélését. És valóban e kettősség emészti fel leginkább a történet szereplőit.
A sztori hét évvel a legelső megjelenést követően, Eyad Zahra rendezésében, meglehetősen alacsony költségvetéssel került mozivászonra. A könyvváltozathoz képest már nem sok újat tudott nyújtani: az ismert szubkulturális filmek (This is England, Amerikai Histrória X stb.) kliséinek ugyan sikerült megfelelnie, kiemelkedni viszont nem tudott közülük.
„Suicide Bomb the Gap"
Ahogy a Harcosok Klubja könyv- és filmváltozata nyomán sorra megjelentek az egymást alaposan elgyepáló férfiak titkos közösségei, úgy tűntek fel az első taqwacore zenekarok is az olvasmányélmény hatására. Amikor megismerték a fikción alapuló cselekménysort, ifjú muszlimok százai fogalmaztak emaileket és faggatták Michael Muhammad Knightot arról, hogy hol és mikor lesz a legközelebbi taqwacore-buli. Mikor szembesültek a valósággal, miszerint ilyen együttesek egyelőre még nem léteznek, néhányan úgy döntöttek, hogy fogják magukat és a DIY nagyszerűsége szerint saját zenekart alapítanak. A bátor, önmegvalósító tettek tendenciává nőtték ki magukat, ezáltal pedig egy kvázi-szcéna jött létre. A színtér zászlóshajójának számító The Kominas mellett egyéb csapatok is alakultak: például a funkos poszthardcore-ba hajló Diacritical, vagy a Sena nevű leszbikus lány által vezetett, csupa-csaj The Secret Trial Five. Rövidesen megíródott a programadó „Muhammad was a Punk Rocker", és megszületett a muszlim punk első himnusza is, a „Suicide Bomb the Gap". A zenei sokszínűség és a sajátos szövegvilág megismeréséhez érdemes belefülelni valamelyik válogatáslemezbe, amelyek többnyire igen reprezentatív módon mutatják be a színteret.
„I am an Islamist, I am the Anti-Christ" – kezdi el Wild Nights in Guantanamo Bay című albumát a Kominas, majd a nyitószám fennmaradó részében az Egyesült Államok saría jogrendszeréről vizionálnak, végül a zárószámban a homoszexuális Rúmiról értekeznek, aki – állításuk szerint – jobban kézimunkázott, mint Asma Gull Hasan díjnyertes, pakisztáni-amerikai írónő. Zeneileg egyébként ez a debütálás emelkedik ki leginkább a többi taqwacore-kiadvány közül: műfajok tekintetében eklektikus, bátran merít az arab világ zenei hagyományaiból, popérzékenysége és a stílushatárokon átívelő kitekintései tekintetében pedig már-már a Clash munkásságával vetekszik. Nem is olyan véletlen tehát, hogy 2008-ban az év legjobb bemutatkozólemezeinek egyikeként tartották számon a Boston Globe hasábjain.
A provokatív szövegekről Marwan Kamel, az Al-Thawra („A Forradalom"; arabul) frontembere így nyilatkozik: „Muszlimokként nem lennénk becsületesek, ha anélkül kritizálnánk az Egyesült Államokat, hogy előbb saját magunkat kritizálnánk". Lázadásukkal tehát nemcsak vallásukat, hanem amerikai identitásukat is megerősítik.
A dalszövegek többségét viszont nem övezi szilárd ideológiai alap. Sokkal fontosabb, hogy vérlázítóan merészek legyenek mind a nyugati, mind a muzulmán társadalom számára. Ennek eszközeként pedig nemcsak arcpirító társadalom- és rendszerkritikát, hanem maró gúnyt, iróniát és szarkazmust is bevetnek. Lényeges viszont, hogy a taqwacore alapvetően békés, és mindig szem előtt tartja, hogy valójában az iszlám is a szereteten alapul. A Vote Hezbollah nevű zenekar például a következőképp mutatkozik be a Myspace-profilján: "A banda neve a könyvből ered , és semmilyen formában nem képvisel terrorizmust. A Vote Hezbollah nem támogatja az erőszakot és nem áll kapcsolatban egyetlen erőszakos szervezettel sem. Béke, egység és igazság – ebben rejlik minden erőnk".
Taqwacore is (not) dead
Az intézményesült, média által is bemutatott színteret lényegében egy koncertsorozat hívta életre. 2007 nyarán a már említett Kominas, Secret Trial Five és Al-Thawra az egykori Diacriticalből ismert Omar Waqarral – továbbá magával a színtér szellemi atyjával és az annak regényéből később játékfilmet rendező Eyad Zahrával – kiegészülve amerikai és pakisztáni állomásokat érintő turnéra indult. A körút során Knight regényét az új ifjúsági (ellen)kultúra manifesztumaként kezelve egy melegeket és nőket egyaránt tisztelő iszlám gondolatiságát szorgalmazták, amely nem retten meg akár önmaga felülbírálásától sem a kétséges, vitatott területeken. A koncertsorozat eredménye a 2009-ben megjelent, "Taqwacore: The Birth of Punk Islam" című dokumentumfilm lett.
A média persze már akkor bekapta a horgot, amikor a jelenség még gyerekcipőben is alig járt. Sőt, Imran Ali Malik, a Kominas egykori tagja úgy emlékszik, hogy valójában sosem létezett igazán ez a színtér: „Néhány zenekar összegyűlt ugyan a dokumentumfilm kedvéért, de a stáb ezért fizetett nekik, tehát ezt egy olyasvalaki találta és kényszerítette ki, aki megpróbált eladni egy narratívát – egy vonzó narratívát. Azóta ezeknek a zenekaroknak a többsége vagy megszűnt létezni, vagy nem tekintettek többé taqwacore-ként magukra." Jelenleg kb. 60-80 főt számlál azon zenészek száma , akik még ma is taqwacore-ként definiálják önmagukat. Ők a világban elszórtan helyezkednek el, zömében az Államokban, Kanadában, Pakisztánban és Indonéziában élnek és alkotnak. Utóbbiak jellemzően keményvonalas muzulmánok, akik éppúgy stigmatizálják például a melegeket, mint azok, akik ellen a taqwacore eredetileg fel kívánt szólalni.
A taqwacore pozitív hatást fejtett ki nemcsak a nyugati, fehérkonform könnyűzenére, hanem magára az iszlámra is, melynek ingerküszöbe a kialakult diskurzus révén magasabbra került, így egyúttal közösségei is toleránsabbá váltak. „Allah túl nagy és túl nyitott ahhoz, hogy az én iszlámom ilyen apró és zárkózott legyen" – így szól a Taqwacores talán legfontosabb mondata.
A Kominas basszusgitárosát, Basim Usmanit egyenesen lenyűgözi, hogy a taqwacore-nak ilyen eredményesen sikerült felkavarnia a konzervatív állóvizet: „Léteznek már rasztafári haszidok, crust-punk arabok, afro-punkok és kambodzsai surf rockerek is... Őszintén meglep, hogy ennyi ember ilyen különösen reagált a taqwacore-ra."
A színtér tehát annak ellenére, hogy eleve halva született, nagyobb hatást váltott ki a vártnál. Hogy a taqwacore jelenleg halott vagy csak épp átalakulóban van, nehéz lenne pontosan megállapítani. Ezek az Allah-hívő fiatalok voltaképpen ugyanazt teszik most is, mint a judeokeresztény kultúrkör ifjúsága: élnek, mikroblogolnak, kulturális fogyasztásaik alapján szerveződnek, a hip-hoposok rappelni kezdenek, a gitárfejűek pedig garázszenekarokat alapítanak.
Hasonlóak az érzéseik, az élményeik, a problémáik, és hasonló válaszokat, illetve megoldásokat találnak rájuk. Valami viszont mégis más, és épp ez a különbözőség teszi lehetővé, hogy olykor felkapjuk a fejünket, hogy újra és újra rácsodálkozzunk egymásra.
