Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
David Bowie - The Next Day
(Columbia)
Mit tehet az ember 66 évesen, amikor már nyilvánvalóan túl van élete azon a szakaszán, amikor minden tekintetben a csúcson volt? Nos, tervezheti, hogy a hátralévő éveket milyen nyugalomban szeretné leélni. Aztán megihat napi tíz nagyfröccsöt a törzskocsmában, ahogy azt az elmúlt 40 évben is tette. Szidhatja az aktuális kormányt és rendszert a fotelből, jöhet a "bezzeg régen minden jobb volt", és hát ugye "ezek a mai fiatalok". Nagyjából ezek lehetnek, a maximális beletörődés, a "nekem már úgyis mindegy" mellett. Na, de mi a helyzet akkor, ha az embert David Bowie-nak hívják, és 66 évesen úgy dönt, csinál még egy lemezt, mert miért is ne tegye?
Szinte a semmiből jött a The Next Day, amit az előadó korára és eddig elért sikereire való tekintettel sokan kissé csodálkozva kezeltek. Bowie két év alatt, teljesen nyugodt, ráérős tempóban és a lehető legnagyobb titokban rögzítette a lemezt. Tony Visconti producer szerint az 1975-ös Young Americans óta először nem kellett éjszakázniuk a stúdiómunka alatt, és bármilyen divatos ez most, de Bowie semmilyen sztárközreműködőből nem kért az 1977-es "Heroes" borítóját újrahasznosító lemez felvételéhez. A sajtó nagy része ódákat zeng a zenész visszatéréséről, ami akár balul is elsülhetett volna, de pont ő az a karakter, aki egy évtized nyugalom után nem fog holmi tölteléklemezzel előrukkolni csak azért, hogy már csak egy album kelljen neki a huszonöthöz. Egyszerűen fogta magát, összerakta a szokásos csapatával a The Next Dayt, és lehet tervei szerint ez a pályájának utolsó szelete, de ha csak így, csuklóból előránt egy ehhez hasonló lemezt, akkor érdemes megfontolnia, hogy akár 70 felett is bevonuljon a stúdióba.
Szóval, ha valami, akkor ez az album nagyon felelősségteljes munka a poplegenda részéről, mert az ilyen sokéves csend utáni visszatérő lemezek nem minden esetben szoktak jól elsülni. Persze Bowie neve és életműve bőven elbírta volna, ha a tíz év csendespihenő utáni dolgozata egy erőtlen, önmagával viaskodó, sehova sem tartó anyag lesz, azonban itt most nem ez a helyzet. Pedig az albumot beharangozó kislemez, a Where Are We Now? búslakodó komorsága nem sok jót sejtett. Azt is gondolhatta az ember, hogy végig egy önmagát sirató művész szenvedése lesz majd a lemezen, de szerencsére szó sincs ilyesmiről. Bowie, ha kell játékos, ha kell szomorkás, ha kell komoly és akár még egy kis vadság is belefér. És ettől jó ez a lemez. Mert sokszínű és szórakoztató, nyoma sincsen izzadtságszagú erőlködésnek, őszinte, tiszta rockzene ez. Telhetetlenségre nincs okunk, kapunk 14 nagyon korrekt dalt, amiből több is a lemez húzószáma lehetne, ráadásul megelevenedik a hetvenes évek nagysikerű berlini korszaka is (már a borító is utalás erre), pont, úgy ahogy a nyolcvanas évek poposabb, táncolhatóbb oldala. 66 évesen nem kell és nem is nagyon lehet divatot diktálni, meg követni sem nagyon érdemes, viszont szórakoztató, masszív rocklemezeket írni a nagy tapasztalatra alapozva, na azt kötelezővé kéne tenni minden legenda számára.
Olykor szokás temetni a régi nagy kedvenceket, főleg ha ennyi idősen kihagynak tíz évet, azonban Bowie hallhatóan nagyon is él. A The Next Day ékes bizonyítéka annak, hogy számára sem állt meg az idő, és ha több lemezt nem ír már soha, ezt a talán utolsót bőven az életmű jobbjai között lehet majd emlegetni.
