Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A dán Volbeat azzal robbant be a köztudatba, hogy olyan a zenéjük, mintha Elvis elkezdene a Metallicával jammelni. Ez a rockabillyvel, countryval színezett metál rengeteg rajongót szerzett az utóbbi időben, és volbeatesek száma annak ellenére is csak nő, hogy a kritikusok rendre felróják a zenekarnak, hogy nem változnak semmit. (Bár minek is tennék, ugye?) A június 18-án ismét Budapesten, a Pecsában fellépő csapat főnökével, Michael Poulsennel beszélgettünk.
Az új lemezetek egyik legnagyobb dobása, hogy King Diamond is vendégszerepel rajta. Miért kellett ennyit várni erre a dán kollaborációra?
Tudod néha a jó dolgokra várni kell. A viccet félretéve, sulis korom óta nagyon szeretem Kind Diamondod. A mai napig emlékszem arra, mikor először beszéltünk, meg arra, hogy mennyire örültem, amikor tudta a nevem, meg ilyenek. Ő volt az első kemény zenét játszó zenész, akiért valóban, szó szerint rajongtam. Nagy megtiszteltetés ez nekem, hogy szerepel a lemezünkön. Megláttam anno a Don't Break The Oath című Mercyful Fate-lemez borítóját, és tudtam, hogy az nekem kell, ott könyörögtem, a szüleim meg mondták, hogy én ehhez még túl fiatal vagyok. Aztán találkoztunk vele, mikor már az államokban turnéztunk, nagyon jó arc volt, együtt lógtunk, és mondta, hogy nagyon büszke a zenekarunkra, hogy Dániából eljutottunk addig, hogy Amerikában is turnézunk. Szóval lassan elszántam magam, hogy felkérem, hogy csináljunk valamit közösen, ő bedig belement.
Részt vett a dal írásában? Csak mert stílusban is eléggé kilóg a lemezről?
Nem vett részt, de direkt olyanra írtam, hogy tetszen neki, és illjen a hangjához, a munkásságához, a stílusához. Mikor azt mondta, hogy tetszik neki a közös dal gondolata, megígértem neki, hogy az olyan lesz, ami nagyon illik hozzá, és akár egy King Diamond-dalnak is beillene. Úgyhogy olyat írtam, ami nagyon kemény, nagyon sötét. Persze az ő énekstílusa és hangja is sokat hozzá tesz, teljesen más volt a hangulata, amikor csak az én vokál részemet lehetett hallani, aztán az egész kiteljesedett mikor ő hozzátette a saját részét.
A Lonesome Rider dalban is van vendégénekes.
Ő Sarah Blackwood, aki a Creepshow nevű zenekarban is énekelt, az új zenekara pedig a Walk Off The Earth. Már egy ideje figyelem, és szeretem azt, amit csinál. Mikor írtam ezt a dalt, akkor az ő hangját tudtam elképzelni hozzá, amit boldogan vállalt mikor felhívtam. Szerintem tényleg nagyon illik hozzá, és jó lett a végeredmény.
Gondolkozol azon, hogy egyszer egy teljesen akusztikus lemezt készíts?
Nem, szerintem az nagyon béna. Minden tisztelettem azoké zenekaroké, akik kiadnak egyet, de mi nem ilyenek vagyunk. Sokszor kérnek rádiók is, hogy menjünk el, és egy dalunkat játszuk fel akusztikusan, de ezeket mindig visszautasítjuk, mert ezek a dalok nem erre lettek írva, és nem úgy, ahogy egy akusztikus dalnak hangoznia kell. Van akusztikus gitár a zenében ott, ahol annak helye van, de nem az egész dalban. Nem mondom, hogy azt ne tudnám elképzelni, hogy egy kimondottan akusztikus dalt írjunk, de akkor annak eleve úgy fogok nekülni, hogy az most másfajta lesz. De hogy egy egész lemezt szenteljünk ennek a hangzásnak, azt kétlem.
Sokszor a szemetekre vetik, hogy nem változtok. Te mit gondolsz, miben sikerült újat alkotni?
Tudom, hogy rohadt nagy klissé ezt mondani, és senki sem hiszi el, de tényleg úgy gondolom, hogy kiforrottab ez a lemez, és ez a legerősebb albumunk. Kihoztuk a legtöbbet magunkból, és nagyon elégedett vagyok a hangzással, a dalokkal, azzal, hogy milyen nagyszerű emberek dolgoztak velünk. Látható és érezhető, hogy a Volbeat stílust egy új szintre emeltük, de nem fordítottunk hátat a réginek sem. Sokkal több rajta a vadnyugati téma és dallam, amit a western filmek világa inspirált. Több lett a kemény dal, sokkal rockosabb az egész, mint eddig volt. Aztán a tagcsere miatt is megújultunk, szerintem ezt is jól ki lehet hallani a lemezből, és ez is nagyon jót tett az anyagnak.
Rob Caggiano, az új gitárosotok már a Volbeat miatt szállt ki az Anthraxből?
Azért hagyta ott az Anthraxet, mert lemezproducerként jobban érezte magát. Egyébként nagyon jó is benne, már előtte is csinálta, és számtalan olyan lemezen dolgozott amelyeknél a kritikák kiemelték, hogy milyen jól szól. Tudtuk, hogy szereti a Volbeatet, ezért mikor kiszállt a zenekarból megkerestük, hogy dolgozna-e velünk. Akkoriban a gitártémákat egy nagyon jó barátommal kezdtem el felvenni, de hiába, hogy emberileg imádom, zeneileg nem működött köztünk a dolog. Gondoltam nem baj, majd akkor felveszem én, de megkértem Robot, hogy a fő témákat ő játsza fel, mondta, hogy persze, meg a szólókat is, nem probléma. Aztán hozott ötleteket is a dalokhoz, amik nagyon tetszettek, ezért használtam őket. Aztán egyik nap végén mondtam neki, hogy ha már egyszer ő játszotta fel a dalokat, meg az ötletei is benne vannak, igazán beszállhatna a zenekarba. Persze azt hitte viccelek, aztán másnap reggel kérdezte, hogy ugye csak poén volt, én meg mondtam, hogy teljesen komolyan gondoltam. Szerintem örült neki, hogy az ötleteiért ennyire lelkes voltam, és rájött, hogy a Volbeat mellett azt sem kell feladnia, hogy a stúdióban dolgozzon más zenekarokkal, miközben van egy banda, ami tárt karokkal fogadja az ötleteit. Viszont mi jártunk a legjobban, mert lett egy baromi jó gitárosunk.
Előbb mondtad, hogy a lemez keményebb lett, akkor ez miatta van?
Az biztos, hogy a gitárok máshogy szólnak miatta, és ez főleg számomra nagyon érezhető. Az, hogy keményebb legyen a lemez, nem volt egy tudatos cél, és annyiban finomítanám is, hogy összességében nem keményebb, hanem az olyan részek, amitől eddig keménynek számíthattunk, az most még erőteljesebb. Ez persze részben lehet, hogy miatta is van, de inkább az ő hangzásának, gitárjátékának tulajdonítom.
Mindig a gitárosokkal voltak problémáid, a zenekar kezdete óta. Miért?
Igazából egy zenekarban lenni olyan mint mikor házas vagy. Néha működik, néha vannak problémáitok, aztán ha problémás időszakotok van, akkor próbáljátok megoldani. Ez remélhetőleg sikerül, de néha olyan problémák kerülnek felszínre, amin hiába akar minden érintett fél túljutni, egyszerűen nem megy, és ilyenkor jobb, ha mindenki megy a saját útjára. Tisztelem az előző gitárosainkat, de mindennek megvan a nagyon erős indoka is, amiért nem működött a közös munka. Például Thomas Bredahlt azóta is a Volbeat család részének tekinti mindenki, és tudom, hogy ő is nyomon követi a zenekari dolgokat. Egyszer egy sör mellett biztos mélyre fogunk ásni a problémákban. Egyszerűen nem ment a közös munka, ezért minden tisztelettel megkértük, hogy lépjen ki a zenekarból. Most persze úgy gondolom, hogy Rob a tökéletes ember erre a posztra, mert nagyon jó fej, tetszik ahogy a munkához viszonyul, jó ötletei vannak, tud bánni az emberekkel, és ha mindez nem lenne elég, baromi jó gitáros. Remélhetőleg ő az igazi, és bárcsak így is lenne, mert nem szeretem a változásokat a felállásban, de néha ez elkerülhetetlen sajnos. De remélem most már így maradunk, és Rob lesz a Volbeat állandó és végleges gitárosa.
Egyszer a Novarockon ugyanabban az idősávban léptetek fel, mint a Metallica. Gondoltad, hogy egyszer elérítek ezt a státuszt?
Nem, mert ez nagyon kemény szakma, és egy nagyon kemény színtér. Nyilván nem zeneileg értem, hanem rengeteget kell dolgozni, nagyon sok áldozattal és lemondással jár, amit sokan nem is fognak fel. Persze ez mind nem elég, mert szerencse is kell hozzá, de mi nagyon az aljáról kezdtünk építkezni. Kis kocsmákban kezdtük, aztán haladtunk felfelé. A zene volt az első, és a legfontosabb dolog az életünkben. Aztán a kocsmákból klubbok lettek, később nagyobb helyek, majd arénák, és azt vettük észre, hogy olyan nevekkel lépünk fel együtt, akikről csak álmodtunk, hogy valaha élőben találkozhatunk. Nagyon büszkék vagyunk arra, ahova jutottunk, és az hogy utazhatunk, hogy zenét írhatunk, hogy eljutunk olyan helyekre, ahol még sosem jártunk, és vannak ott emberek, akik arra várnak, hogy találkozzanak velünk, ez mind olyan élmény, amiért azt mondjuk, hogy megérte a sok áldozat, és hálásak lehetünk, hogy ezt sikerült megtapasztalni. Nagyon inspiráló olyan zenekarokat látni, mint mondjuk a Metallica, akik még mindig baromi erősek, és gyakorlatilag azt is megtehetnék, hogy soha többé nem lépnek fel, vagy csak nagyon ritkán, de annyira szeretik, amit csinálnak, szeretnek zenélni és színpadon lenni, látni a rajongókat, hogy még mindig járják a világot.
Mennyire segített abban, hogy ilyen jóban lettetek a Metallicával, hogy Lars Ulrich is dán?
Alapvetően jó arcok, szerintem nem kaptunk külön bánásmódot, vagy nem indultunk előnnyel. Nagyon jól bánnak az előzenekaraikkal, és mindegyikük úriember. Egyébként a velük dolgozó emberek is tök jó fejek, és nagyon jó hangulatú az egész turnéjuk. Persze mikor már Amerikában élsz huzamosabb ideig, és végre találsz valakiket, akikkel az anyanyelveden tudsz beszélgetni, azt azért kihasználod. Szóval Lars is rendszeresen bejött hozzánk az öltözőbe és dánul beszélgettünk.
Több kritika kiemeli, hogy ez az Elvis-metál dolog egy idő után kezd kifulladni. Mit szólsz ezekhez?
Én azt csinálom, amihez értek, meg ami tetszik, aztán remélem, hogy nem lesz unalmas. Vagy ha az lesz, akkor remélem, majd időben észreveszem.
Nagy Elvis-gyűjtő vagy. A kollekciód melyik darabjára vagy a legbüszkébb?
Van egy pólóm, amit ő hordott 1968-ban, az a legmenőbb szerintem.
Ha jól tudom, az esküvőd is Gracelandben volt. A feleséged is nagy Elvis-rajongó, vagy rád hagyta az álomesküvőd szervezését?
Ő is szereti, az apósom nagyon sok Elvis Presleyt hallgatott, szóval kiskorától ismerte. Nem akartunk egy átlagos esküvőt, nem mintha azzal bármi baj lenne, de mi egy olyat akartunk, ami nagyon személyes. Úgyhogy Gracelandben egy kis kápolnában házasodtunk össze, néhány barátunk volt ott, és utána is csak egy kis ünneplés volt.
Amikor a színpadon dal közben nekiállsz fésülködni, az kamu, vagy van benne igazság, és tényleg ennyire piperkőc vagy?
Annyira nem, persze beállítom a hajam a koncert előtt, szóval valamennyire piperkőc vagyok, de pontosan tudom, hogy az csak az első három számig marad úgy, aztán izzadt lesz, és össze-vissza áll. De nincs ezzel bajom. Amikor nekiállok fésülködni a színpadon, az inkább azért van, hogy röhögjenek az emberek.
A death metal közegből jöttél. El tudod képzelni, hogy újra hörögj?
Próbálok belecsempészni a Volbeatbe is ilyen elemeket, tudom nem tűnik fel annyira egyértelműen. Egyébként szeretem hallgatni a mai napig, de belefáradtam, hogy azt játszak. Mindig hagyom, hogy dalírásnál kijöjjön belőlem, ami bennem van, és ez az utóbbi években rock, nem pedig death metál. De tudod mi van most rajtam? Egy farmer, egy Death-kapucnis, azalatt meg egy Cannibal Corpse-póló.
