Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Meshuggah @ A38 Hajó, 2013.04.26.
A Meshuggah saját magát csalta csapdába, mikor 1998-ban kijött a Chaosphere című nagylemezével. Az első albumával 1991-ben debütáló svéd metálzenekar addigra megalkotta azt a hangzást, amit azóta polírozgatni ugyan tudott, de hozzátenni már nem sokat volt képes. Kis túlzással ezért nem érdemel szót a 2012-ben kiadott Koloss lemezük sem, mert azon is csak nagyjából ugyanazt a groove orientált, poliritmikus, transzba ejtő, ordibálós extrém zenét kapjuk, amit például a 2002-es Nothingon is. Ami persze annyira különleges, hogy semmi mással össze nem téveszthető, és bárki nevetségessé válik, aki csak egy kicsit is elkezdi másolni. A Meshuggah mára lényegében bekerült abba a kalapba, amiben az olyan rockzenekarok vannak, mint az AC/DC, a Motörhead, a Slayer vagy mondjuk a Bad Religion. Legendák, akik egyszer, régen létrehoztak valami nagyot, egy örök hivatkozási alapot, aztán évtizedekig ugyanazt a lemezt adják ki újra és újra. És pont emiatt kötelező minden igazi zenebuzi számára megnézni őket legalább egyszer az életben. (A kép nem a helyszínen készült. Fotó: Szémann Tamás)
A Meshuggah-t akkor láttam először élőben, mikor a megboldogult Kultiplexben adtak egy meglepetéskoncertet a pihenőnapjuk helyett. Taglózó volt az a tömény szűk egy óra. Akkor voltam először tanúja, hogy a lemezeiken is elsöprő megszólalás élőben tényleg rombolni képes. Aztán felléptek egyszer a Szigeten is, de ott a pocsék sátorhangzáson és Jens Kidman énekes minden addiginál szigorúbb arcán, ahogy a flipflop papucsos strandszerelését próbálja kompenzálni, nem volt semmi említésre méltó. Az A38-on viszont ismét a tökéletes Meshuggah-t kaptuk. Majdnem. Ebből a földcsuszamlásszerűen ránk ömlő súlyos zenéből ugyanis bőven elég lett volna annyi, amennyit az alapprogramban játszottak, mert így nagyjából olyan volt, mintha egy kőkemény, 75 perces bokszedzés után csak azért visszahívtak volna a ringbe, hogy kiüssenek.
És most jönne részletesen az, hogy milyen is volt maga a koncert. Jó. Ennél részletesebben nehezen megy. Az van ugyanis, hogy egy Meshuggah-koncerten igazából nem történik semmi különleges. Ugyanúgy, ahogy mondjuk egy Slayer-koncerten sem történik semmi különleges. Állnak a tagok a fényben és a füstben, nagyjából egy helyben, magukba borulva zenélnek, az énekes ordít meg vicsorog. Nincs fel alá szaladozás, nincsenek meglepetések, nincsenek dzsemmelések, csak a precíz, kiszámítható gépezet, mindenfajta hiba nélkül. Az ugye evidens, hogy a hangerő akkor jó, ha utána napokig csak sípolást hallunk, a zenére komponált fények meg süssék ki a szemünket. Csak a hülye nem tudja, hogy ez minden jó metálkoncert alapja, ha ez klappol, akkor már csak az nem érzi jól magát, aki a thrash-esre torzított gitár hallatán elkezdi vetni a kereszteket. Itt pedig minden klappolt.
Ez a hajós Meshuggah-koncert igazából csak azt bizonyította, hogy jöhetnek itt az új nagylemezek, csinálhat a zenekar bármit, a közönséget csak az érdekli, hogy láthassa a most már legendaként kezelhető zenekart élőben. Tényleg mint az AC/DC-nél. Ez pedig, akárhogy is nézzük, elég nagy szó.
