Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Kanye West - Yeezus
(Universal)
Először is szögezzük le: az, hogy Kanye West felhasznált egy Omega-hangmintát a New Slaves című dalban, még nem lopás, illetve nem nagyobb lopás, mint az egész lemezjátszókra és samplerekre épülő hiphop, vagy akár Fatboy Slim mindenhonnan összelopkodott zenéje. Az pedig, hogy már hetek óta az egész ország arról beszél, hogy a Gyöngyhajú Lány megszólal Kanye West egyik dalában, leginkább azzal a felhanggal, hogy ‘ez a tehetségtelen majom a mi nemzetünk nagyjainak tollával ékeskedik’ pedig csak a szokásos magyar kisebbrendűségi komplexusról árulkodik. Ez az, ami miatt senki nem hajlandó megemészteni, hogy igazából a világon senkit sem érdekel a mi popzenénk Igényes Ákossal, UFO Patakyval és az aktuális X-Faktor győztesével együtt sem. Ha valaki mégis a szar mélyére nyúlna, hogy felhasználja azt a kevés jót, amit előállítottunk, akkor persze rögtön felháborodunk, amiért az aljas nyugat már megint ráteszi a mocskos mancsát a mi örök értékeinkre és tönkreteszi azokat. A helyzet persze az, hogy csak nekünk különösebb szenzáció, hogy a kevés valamirevaló magyar popdal közül az egyik ismét előkerült a Papp László Sportarénán kívüli univerzumban is, másoknak ez csak egy tök jó hangminta, amire szintén tök jól énekel Frank Ocean.
Na és akkor most beszéljünk Kanye Westről, aki elvileg érdekesebb kéne legyen annál, hogy mit szólt Kóbor János ehhez az egészhez. Róla nem nehéz megmondani, hogy 2013 legvitatottabb lemezét hozta össze, hiszen már csak neve is garancia arra, hogy megjelennek az indulatok. Nem véletlen, hiszen West már karrierje elején sem annak a figurának tűnt, akivel olyan fasza lehet elmenni szórakozni, és mivel tényleg minden siker lett, amihez hozzá nyúlt, sikerült a kortárs popzene legdurvább istenkomplexusával küszködő figurájává válnia. Illetve nem küszködik, mert jól láthatóan egy percig sem érzi problémának, hogy magát gondolja a világ királyának. Csak pár szemelvény szerénykedéseiből: “Azt hiszem, Kanye West neve valami olyasmit fog jelenteni, mint amit Steve Jobs neve jelent. Tudod, kétségtelen, hogy én vagyok az internet, a divat és a kultúra Steve Jobs-a. Pont. Azért érzem ezt, mert ugye Steve meghalt, és ez most olyan, mint amikor Biggie (The Notorious B.I.G.) elhunyt, és Jay-Z végre Jay-Z lehetett.” “Például ha Michael Jordan megteheti, hogy üvöltözik a bírókkal, akkor én, Kanye West, a zene Michael Jordanje is megtehetem azt, hogy azt mondjam: Ez nem helyes." “"Én egy anti-celeb vagyok, a zeném pedig egy olyan helyről jön, ahol minden anti.” Igen, ezek egytől egyig az ő szájából hangzottak el.
Na és akkor most beszéljünk a Yeezusról, amihez Kóbor Jánosnak semmi köze nincs, Kanye West istenkomplexusának viszont annál több. Az ezúttal mindössze 40 percesre sikerült darab ugyanis pontosan egy olyan figura műve, aki nem azért hiszi azt, hogy ő a világ királya, mert beteg, hanem azért, mert már évek óta azt tapasztalja, hogy képtelen hibázni. Ezért miután három évvel ezelőtt rájött, hogy a monumentalitást a csúcsra járató My Beautiful Twisted Dark Fantasy után ezen a vonalon nem nagyon van hova lépni, ezúttal összehozott egy bármiféle túlzott koncepció nélküli 40 perces lemezt, aminek még borítója sincs. Mert annyira mindent megtehet, hogy akár ez is belefér. Ez szövegileg leginkább olyan dolgokról szól, amiről úgy általában szeretnek az emberek beszélni: kocsikról, pénzről és pináról, csak hogy a témaválasztás se legyen túlbonyolítva. A dalok többsége egyszerű ötletekre épül: van egy nagyon súlyosan szóló, a végletekig lecsupaszított alap, amire West elmondja aktuális véleményét a dolgokról, majd érkezik a lazítás egy nagyon profin megválasztott hangminta, vagy egy nagyon trendi vendégszereplő (Kid Cudi, Frank Ocean, Bon Iver) képében. A vendégszereplők különösen azért fontosak, mert végre úgy tűnik, maga West is normális ember lett egy pár percre, és belátta, a zenéiben általában az ő kicsit jellegtelen rappelése a leggyengébb pont. Ezt kompenzálja olyan produceri bravúrokkal, ami miatt a Yeezusnak gyakorlatilag nincs gyenge pillanata. Hol punkosan odaver valamit (On Slight), hol lassan építkezve nyomaszt kicsit (I Am A God), hol magát autotune-nal segítve ad elő egy kis klasszikus mutogatós rappelést (Blood On the Leaves).
A végeredmény már megint egy nagyon jó lemez, a stílusban egészen szokatlan megoldásokkal, zseniális háttérmunkával. Sajnos sokkal könnyebb lenne úgy belerúgni Kanye Westbe, ha legalább egyszer bukna valamivel, de ez a pillanat semmiképp sem a Yeezusnál fog elérkezni. Addig fogadjuk el, hogy a 36 éves előadó istenként gondol magára, és ameddig nincs semmi oka arra, hogy másképp gondoljon, addig ez a helyzet változatlan marad.
