Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Idén 25 éves a Paradise Lost, amit az angol metálzenekar turnéval ünnepel. Ennek keretében péntek este fellépnek a Rock Beach fesztiválon is Balatonszemesen. A fenti képen középen álló Nick Holmes énekessel beszélgettünk többek között arról, hogy volt-e olyan pillanat, amikor abba akarta hagyni, megbánt-e valamit és megrohanta-e most a nosztalgia.
Nemrég egy jótékonysági biciklitúrán vettél részt, miről szólt ez az egész?
Néhány hete Londonból a doningtoni Download fesztiválra tekertünk biciklivel, ezzel lehetett támogatni egy jótékonysági alapot. Én személy szerint 2000 fontot szedtem össze, sőt, azóta is jönnek a felajánlások, ami tök jó. Átlagban napi 60 mérföldet tekertünk, de jó érzés volt kiállni valami nemes cél mellett.
Amúgy is szoktál biciklizni?
Igen, egyébként is a tekerés az én sportom, egyébként akármilyen nemes is a cél, kiköptem volna a tüdőm, valószínűleg nem vállaltam volna be. Mondjuk a második napon így is majdnem meghaltam, annyira fárasztó volt, gondolom az volt a holtpont. De egyébként vicces volt, új embereket ismertem meg, megvolt a jócsekeledetem is, szóval így visszagondolva élveztem.
Idén 25 éves a Paradise Lost, megrohan titeket a nosztalgia?
Nem vagyok az a típus. Mármint én nem, a többiek jobban, ilyenkor hagyom őket merengeni a múlton. Én az az „ami történt, megtörtént” típus vagyok, és haladok előre. Most mit agyaljak elmúlt dolgokon, koncentráljunk inkább a jövőre. Nagyon gyorsan eltelt egyébként ez a 25 év.
De azért csak megünneplitek!
Egy jó kis turnéval, igen. Ott talán néha lesz valami buli is.
Nem nosztalgiázol, de a kezdetekre csak visszagondolsz néha, nem?
Na jó, néha eszembe jut, de nem úgy ahogy gondolod, hogy és akkor zeneileg itt meg ott tartottunk, meg ilyesmi. Hanem, hogy az elején kurva sokat tudtam inni, és másnapra semmi bajom nem volt. Most meg nem is tudok már annyit inni, és a másnapok borzasztóak. Na olyankor sokat gondolok arra, hogy régen minden jobb volt.
Akkor gondoltad volna, hogy 25 év után is ebben a zenekarban leszel?
Nem, de akkor még nem is tudtam volna, hogy a zenekar az beszippant. Ha egy zenekarban játszol, akkor írsz egy lemezt, felveszed, kiadod, elmész turnézni. Na ez úgy 4-5 év. Aztán hazaérsz a turnéról, elkezded írni a lemezt, felveszed, kiadod és megint mész turnézni, és lassan ott tartasz, hogy hopsz, tíz éve csinálod, jézusom, húsz éve csináljuk ezt. Ráadásul ez baromi gyorsnak tűnik, vagy én maradtam le valahol, de most is már ott tartunk, hogy lassan írjuk az új lemezt, de én még ott tartok, hogy az előző lemez, milyen fasza lett, de jó.
Annak idején a Host album nagyon megosztotta a közönségetek. Mit gondolsz most róla?
Akkor éppen azt akartuk csinálni, és azért értem, hogy megosztotta a közönséget, de egyáltalán nem bántuk meg azt a lemezt, mert akkor azok voltunk. Van olyan, amit abban az időszakban máshogy csináltam volna, de az biztos, hogy ennek az albumnak a felvétele nincs ezen a listán. Szerintem a mai napig az az egyik legjobb lemezünk. Annyi a titok nyitja, hogy nem kell metál lemezként kezelni.
Nem akartad ezt a nem metálos hangzást tovább kóstolgatni?
Dehogynem. De arra is rájöttem közben, hogy a Paradise Lost egy metálzenekar, és megvan a maga stílusa. Az oké, hogy én nyitott vagyok más zenére is, és ha azokat hallgatom, az eléggé rányomja a bélyegét arra, amit éppen írok, de ezt nem szabad hagynom. Érted, mi lesz ha legközelebb, rákattanok a metalcorera, és a következő Paradise Lost-lemez metalcore lesz? Az nem lenne a legjobb. Jó, mondjuk ez valószínűleg sosem fog bekövetkezni, de érted.
Ha már itt tartunk, akkor a metálzene határain belül szerinted mennyire lehet kisérletezgetni különböző stílusok átemelésével?
Ez kemény kérdés. Én 14 éves koromban kezdtem el metálzenét hallgatni, és hiszem azt, hogyha valami a szenvedélyeddé válik még ilyen fiatalon, az az egész életedben megmarad, például a zene, amit szeretsz az végig fog kísérni az életeden. Viszont én 14 éves korom óta ebben élek, amit ki lehetett találni a metálban, azt már szerintem kipróbáltam, mert tényleg nagyon szeretem a stílust magát, de azért vannak korlátai, még úgy is, hogy alapvetően egy széles spektrumú műfaj. Ha viszont ugyanabban mozogsz, nem változtatsz, nem kísérletezgetsz, akkor rohadtul unalmas évekig ugyanazokat a dalokat játszani nap mint nap, majd írni egy olyan új dalt, ami ugyanolyan, mint az előzőek.
A 90-es években azt mondtad, hogy a kontinentális Európában sikeresebbek vagytok, mint Angliában. Ez megváltozott azóta?
Meg, szerintem az angol közönséggel sincs baj, nem is volt igazán, azért ott is ismertek minket. Ahol viszont sosem tudtunk befutni, az Amerika. És ez egy kicsit idegesít is, mert ha a 90-es évek elején jobban fókuszálunk arra, akkor több lehetőságünk lett volna, most már nagyon nehéz ledolgozni ezt a hátrányt. Na, ha valamit megbántam a 25 év alatt, az ez.
Ez már behozhatatlan?
Voltunk ott néhányszor, és akkor működött is. De oda még sokminden kell, mert ott nem csak a zenéről szól minden, hanem mondjuk a megjelenésedről is. Az egész zenei pálya lutri, de Amerika meg különösen.
A 25 év alatt hányszor jutott eszedbe, hogy abba hagyd, és valami mást csinálj?
Minden nap gondolok rá, de azt hiszem ez természetes, ha valamit ennyi ideig csinálsz. Ha zenész vagy, főleg ha metálzenész, ahogy öregszel, úgy lesz egyre nehezebb a szakma. Szóval igen, eszembe jut, de azt is tudom, hogy képtelen lennék mást csinálni ennyi idő után. Ez mindennel így van, ha valamit sokáig csinálsz, akkor néha belefáradsz. Ugyanakkor ennek a szakmának a legszarabb időszaka is sokkal jobb, mint nagyon sok másiknak a legjobb.
De akkor mi hajt még?
Olyan régóta csináljuk, hogy nem is kell, hogy hajtson, ez csak megy. Nem az van, hogy nem akarom csinálni, hanem egyszerűen csinálom és kész, ez a természetes állapotom, és ez az életem.
