Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Jay-Z - Magna Carta… Holy Grail
(Universal)
Mit tud mondani egy 17 éve pályán lévő előadó, aki elért már mindent, amit lehetett? Pénz, szakmai díjak, dögös feleség, akit Beyoncénak hívnak. A félisten státuszhoz vezető út persze rögös volt, és Jay-Z a Black Album után még a visszavonulás gondolatával is eljátszadozott egy múló pillanatig, de a lemezek a kreatív csúcs után is csak jöttek és jöttek. Nehéz ez a helyzet, hiszen Jay-Z megkerülhetetlen tényezőjévé vált a hip-hop életnek, és ha eltüsszenti magát, már az is szalagcímet érdemel.
Júliusban megjelent Magna Carta… Holy Grail című lemeze egy igen korrekt iparos munka. Jay-Z ismét a legmenőbb mainstream arcokkal veszi magát körül, remek érzékkel kiválasztva azt a pár nevet, akikkel a lemez kapós lesz, ám a túlzsúfoltságnak még a látszatát sem kelti. Timbaland, Pharrell, és néhány r&b énekes a rádióbarát refrénekhez. Szerencsére a szövegek is alkalmazkodnak Jigga státusához, és a „jaj, de nehéz túlélni a gettóban” helyett emberünk inkább rappel méregdrága ruhákról és még drágább kocsikról. Ezzel – akár tetszik a kőrapper közönségnek, akár nem – sokkal valósabb marad, mintha gyermeteg mesékkel próbálná meggyőzni a nagyérdeműt rossz sorsáról. Ugyan Jay-Z soha nem volt a legjobb rapper, valami trükköt azért mégis csak tud, hogy hogyan fogja meg a hallgatót, és erre a varázserőre most is nagy szükség volt. Elsőre kicsit közepesnek hat a lemez, de amint még egyszer nekifut az ember, előtűnik, hogy többről van itt szó, mint hideg profizmusról.
Justin Timberlake refrénjével kezdődik az opusz: nagy ívű, klasszikus hangszerelésű, megalomániát sejtető, aztán hopsz, jön egy olyan lecsupaszított alap, amely visszarepít a kilencvenes évekbe. A Rick Ross-szal közös Fuckwithmeyouknowigotit-ban nem csak a szintis prüntyögés a fülbemászó, de a vendég MC ráérős flow-ja is tökéletesen illeszkedik a minimál atmoszférához. Aztán stílszerűen az Oceansben feltűnik Frank Ocean, hogy refrénjével leénekelje Jay-Z-t a trónjáról. Természetesen a feleségnek is a kell egy kis helyet biztosítani a lemezen, ám Beyoncé ritka debilen hangzik a felvételen, és egy negédes, könnyen felejthető popdal lesz az amúgy is túlhangszerelt számból. Összességében elmondhatjuk, hogy az álompár duettje a lemez egyetlen igazán rossz pillanata. A többi szám valahogy nem ragad meg az ember fülében, és ugyan Jay-Z még a nemrégiben a Balaton Soundra ellátogató Nast is bedobja a történelemcsinálás reményében, az eredmény megállapodik a kellemes háttérzenénél.
Minden töltelékszám ellenére, akárhogy is nézzük, nem rossz ez a Magna Carta… Holy Grail. Az ifjonti hév persze már régen nincs meg, és aki új dolgot, vagy netán világmegváltást vár tőle, az nagyot fog csalódni. Akik viszont egy kellemes és megbízható hip-hop lemezre vágynak, mindenféle extra nélkül, azok szeretni fogják. Minden esetre örvendetes, hogy Mr. Carter túl a csúcson se csinál magából bohócot, és egész pályáját kétségbe vonó agyrémek helyett egy korrekt, naprakész, és szórakoztató alkotást tett le az asztalra.
