Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Egymástól pár hét eltéréssel hozza ki új nagylemezét a Hangmás és Halott Pénz. Minda Endrével, az előbbi frontemberrel és a mára zenekari formát öltő Halott Pénz név mögött álló Marsalkó Dáviddal beszélgettünk. Ebből kiderült mi a közös a két produkcióban, mi a baj az itthoni zenei gondolkodással és egy esetleg közös turné ötlete is felmerült. (Fotók: Bődey János/Index)
Ha jól tudom ti ketten nem most találkoztok először.
Minda Endre: Úgy volt eredetileg, hogy Dávid közreműködik majd az egyik dalunkban, de végül nem jött össze. Akkor találkoztunk először.
Halott Pénz: Az is érdekes, hogy egy időben nagyon közel dolgoztunk egymáshoz Pesten és akkor mindig láttam a buszmegállóban. Aztán – mivel közös a menedzserünk – volt róla szó, hogy közreműködök velük, és itt találkoztunk először hivatalosan. Hozzá is kezdtünk a dalhoz, de végül nem jött össze, sajnos. Ugyebár én alapból Pécsen élek és ebben az időszakban én is a saját nagylemezemen dolgoztam.
Egyébként te mennyire voltál képben Halott Pénz zenéjével?
ME: Hallgattam már otthon, meg néztem a klipeket, de koncerten még nem voltam. Gimnáziumban az egész osztályom hiphopot hallgatott, de sosem volt az én zenei világon. Viszont ez a fajta okos rapzene, amit ő csinál, az fekszik nekem.
Fotók: Bődey János/Index.hu
Szóba került, hogy egy ideig egymástól nem messze dolgoztatok, és a polgári munkátok is viszonylag hasonló. Azonban én kicsit úgy érzem, hogy a Dávid jobban kihasználja a marketinges hátterét, mint te a Hangmásban a reklámügynökséges tapasztalatodat.
ME: Én iszonyat lusta vagyok ehhez, a közösségi kommunikációt is csak néha használom a Hangmással. Mögöttünk nincs egy csapat, aki foglalkozik a promózással.
HP: De nálunk sincs ilyen.
ME: Hát akkor le a kalappal.
Dávid, te hogy állsz a Hangmás-lemezekkel?
HP: Én nagyon szeretem a korábbi lemezeiket is, van is egy kedvenc sorom az első albumról: „Tárcsázlak Isten, de csak a géphang veszi fel.” Szerintem ez zseniális, de az egész szám teljesen rendben van szövegileg. A Hangmás dalszövegei mindig is aktuálisak maradnak, ezért is olyan könnyű nekem azonosulni velük.
Az első lemezeken még túlnyomó többségben voltak az angol szövegek, a nemsokára megjelenő új Hangmás-albumon viszont kizárólag magyarul énekelsz. Ez egy tudatos váltás volt, hogy így talán nagyobb közönséghez is eljuthattok majd?
ME: Szerintem ez meg pont tök mindegy. Ott van például az Ivan & The Parazol, akik csak angolul énekelnek és mégis eléggé népszerűek mostanság. 2013-ban már nem tényező, hogy milyen nyelven szólal meg egy zenekar. De ugyanakkor az angol a magyar fül számára sokszor olyan, mintha a liftzenét hallgatnál. Elmegy a háttérben, de nem igazán figyelsz rá. Meg jobban is tudok magyarul írni, csak eleinte azért választottam az angolt, mert könnyű jó szöveget összerakni belőle.
HP: Az én esetemben az angol szóba sem került, egyrészt mert a magyar piacra készül a zeném, másrészt a lírikusság miatt is kényelmesebb magyarul. Ráadásul, ha azt mondom, hogy szerelem, azt jobban átérzem, mintha simán csak annyi lenne, hogy love.
Az új lemezeden mégis van egy olyan dal, aminek Az élet nem jó lover a címe.
HP: Az kicsit más eset, de érdekes, hogy felvetetted. Csomószor használok én is idegen kifejezéseket, de ez pont arra jó, hogy egyes témákat kicsit fellazítson, ne kelljen annyira komolyan venni. Azért is hangzik a lover szó annyira magyarosan a dalban.
ME: Én is hasonló módon állok hozzá, csak én még kifejezetten súlyt próbálok adni egy-egy angol kifejezéssel a szövegnek, amire felkapja a hallgató a fejét egy pillanatra.
Párszor végig hallgattam az új Hangmást-lemezt, és az előzőekkel egybevetve viszonylag világos, hogy alapvetően minden albumotok az éppen aktuális lelkivilágodat tükrözi, ahogyan ez is.
ME: Ezt jól látod, a mostani lemez is egy belső változás eredménye. A harmadiknál jutottam el arra a pontra, hogy ennél mélyebbre már nem tudok leásni magamban, ezért a mostaninál már elkezdtem kifelé figyelni. Rengeteg dal született külső hatások miatt, ilyen például a Fuck Barcelona is.
Gondolom a Gina Tonic is ilyen.
ME: Egy éve volt azt hiszem tele a sajtó ezekkel a ginás hírekkel és nekem ez egy nagyon izgalmas témának tűnt, ami tök jól fel lehet dolgozni méghozzá nem az áldozat, hanem az elkövető szemszögéből. Egyébként is valamivel punkosabbak most a számok, ebben nagy szerepe volt annak, hogy kábé két éve felfedeztem magamnak a Suicide zenekart, akik a rockabillyt átültették szintetizátorra. Ez a teljesen elborult koncepció és a beteg szövegek nagyon megmaradtak nekem és itt-ott érezteti a hatását az új lemezen is. Aztán ott van a Fuck Barcelona, aminek az apropója a kivándorlás felerősödése. London lassan a második legnagyobb magyarok lakta település, nekem is rengeteg ismerősöm költözött ki utóbbi időben külföldre akár Londonba, akár Barcelonába, mert itt egyszerűen nem találja magát. Rengetegen azért mennek el, mert elegük van ebből a szar hangulatból, meg az idiótákból, akik itt vonulgatnak jobbra-balra. Emiatt olyan lelkiállapot alakult ki sokakban, hogy akik megtehetik, azok inkább külföldön próbálják ki magukat. A probléma csak az, hogy a legtöbbször pont a tehetséges, sokra hivatott emberek lépnek le, ez pedig óriási veszteség az ország számára. Erről szól a Fuck Barcelona.
HP: Ez egy nagyon erős, és igen is létező probléma, akár jelenségnek is hívhatjuk. Viszont Európa jó pár évtizede ebbe az irányba halad, hogy az egységes piacnak köszönhetően elősegítse a munkaerőáramlást.
Viszont a te mostani lemezed inkább egy pozitívabb hangvételű anyag.
HP: Az biztos, hogy a korábbi zenéimhez képest ez most egy optimistább cucc lett. Pedig szó sincs arról, hogy én mindig mosolyognék egyszerűen arról van szó, hogy amikor magam alatt vagyok, akkor a dalszerzéssel próbálom megszüntetni a rossz kedvemet. Ezt akár terápiának is nevezhetném. Én is tapasztalom a mindent körülölelő negatívumot itthon, a külföldre költöző barátokat és az általános rosszkedvet, de ennek ellenére azért megpróbálom magam jól érezni. Ezért is tűnhet annyira pozitívnak a mostani lemez.
Egyikőtöknek sem jutott eszébe otthagyni a munkáját a zenélés miatt?
ME: Eszembe sem jutott soha, ebből itthon tényleg csak kevesek tudnak megélni.
HP: Azért valljuk be, hogy a magyar egy elég kicsi zenei piac. Meg lehet belőle élni szerintem, de egyrészt nehéz, másrészt teljesen kiszámíthatatlan. Ráadásul nekem egyfajta támpontot, rendszert ad az életemnek az, hogy van egy polgári munkám.
Mindketten írtatok már a Lángolóra lemezkritikát. Mennyire tartjátok fontosnak az ehhez hasonló online megjelenéseket?
ME: Ez nem zenekari promóció, inkább csak hobbi. Eddig kizárólag olyanokról írtam, akiket szeretek és felnézek rájuk.
HP: Ezzel én is így vagyok, negatívat például biztosan nem írnék semmiről. Végül is egy szakmában vagyunk, ugyanazt csináljuk. Ha most én neki állnék szidni egy lemezt, az olyan lenne, mintha egyik étterem szidná a másikat. Először rakjál rendet a saját portádon, aztán foglalkozz másokkal. Nem érzem, hogy feljogosítva lennék a negatív kritikákra.
ME: Majd írd bele ennél a résznél, hogy Endre bólogat.
HP: Azokat az embereket sem értem, akik mondjuk béna, gagyi dolgokat raknak ki a Facebookjukra, hogy "nézd már ez milyen rossz!"
ME: Szerintem vannak olyanok, akik konkrétan azzal töltik ki a szabadidejüket, hogy trollkodnak mindenfelé a neten.
HP: Nézd meg a Youtube-kommenteket mondjuk. Sokkal könnyebb valami negatívat odaböfffenteni, mint valamiről jót írni.
ME: Ez az embereknél szerintem amolyan szelepként funkcionál, ahol kiengedik a saját frusztrációikat.
HP: Soha sem írnám mondjuk egy klip alá, hogy „ez szar”, miközben tudom ebben mennyi munka volt. Lehet nekem nem tetszik, de ettől még nem minősítem magam ilyennel.
ME: Pont az a baj, hogy sokan csak mások ellenében tudják meghatározni saját magukat.
Vajon ez kifejezetten magyar sajátosság vagy szimplán globális jelenségről van szó?
ME: Kicsit mindkettő, mert az itthoni közhangulat miatt érthető módon feszültebbek az emberek. Különböző oldalakon, a Youtube-on vagy máshol sokan elégségesnek érzik, hogy sokadik hozzászólóként végre véleményt nyilváníthatnak, miközben lehet, hogy a hétköznapokban nincs, aki meghallgassa őket. Mi a francért töltöd el az idődet azzal, ami nem tetszik?
Mennyire foglalkoztok a titeket érő kritikákkal?
ME: Soha nem veszem magamra őket pont azért, mert azt hiszem értem az e mögött álló pszichológiát. Meg le is szarom igazából.
HP: Mivel én sosem voltam az klasszik hiphop arc, ezért például a keményvonalas rappereket vagy nem érdeklem, vagy nem tudnak velem mit kezdeni. Hála istennek ezért semmiféle nyílt utálatot nem érzékelek. Annyi a különbség a Hangmás és köztünk, hogy hiába lett mára zenekar a Halott Pénz, azért még mindig inkább velem azonosítják. Ezzel nagyobb a táptalajt kap a személyeskedés, mint egy zenekarnál. Ha levelet írnak, akkor nekem írják, ha az anyámat szidják, akkor az én anyámat szidják.
ME: Mi egy jó ideje megtaláltuk a saját közegünket, ahonnan csak elenyésző esetben ér minket kritika, és persze sokan lehet nem is hallottak még rólunk. A Hangmás nagyjából a budapesti klubokban meg pár vidéki városban aktív. Aztán akkor derül ki, mennyire fogalma sincs a nagy átlagnak rólunk, amikor ebből a közegből kikerülünk. De egyébként sem írtunk soha úgy zenét, hogy ezt majd biztosan agyonjátsszák a rádiók és tízezrek fogják imádni. Ennek az a következménye, hogy nem kerülünk be abba a bizonyos fősodorba, ahová mindenki igyekszik. De ezzel nincs is semmi baj, erre van az a régi punk kifejezés, hogy „na, ez is eladta magát”.
HP: Ez a hiphopban is nagyon megy. Volt nemrég egy Sennheiser-kampány, aminek keretében kaptam egy fejhallgatót és csináltak rólam pár fotót. Úgy örültem neki, mint az állat, hogy van egy menő fülesem és lecserélhetem az 1200 forintos Tesco-fejhallgatómat egy Sennheiserre. Aztán amikor kitettem az első fotót ezzel a fejhallgatóval már a harmadik kommentben azt írták, hogy „jól van, jól van, de azért ne add el magad”. A hiphopban is van valamiféle álszentség, miszerint sokan mondják, hogy nem akarják a zenéjüket tévében látni, nem akarják rádióban hallani. Basszus, hallgass meg egy korai Notorious B.I.G.-lemezt, azzal kezdődik, hogy elmondja milyen cuccokra vágyik, mit akar elérni, szóljon a rádióban és bulizzanak a zenéjére az emberek. Most érted, bocsánatot kell kérnie egy magyar rapcsapatnak, amiért csinált egy klipet?
Egyszer beszélgettem az egyik NKS-taggal, aki pont arról panaszkodott, hogy nem merik blogokhoz meg rádióhoz küldeni a zenéiket, mert a rajongók azonnal kritizálni kezdik őket.
HP: Szerintem pont attól lesz hiteles egy produkció, ha ezeket a manírokat elhagyja és azt mondja, hogy igen, én szeretnék sikeres előadó lenni és ezért mindent megteszek. Pont ezért nem szeretem azt a fajta agresszív előadói kommunikációt, ami valaki vagy valami ellen irányul. Erről beszéltünk az előbb. Nem fér bele, hogy másik előadód szidalmazol, mert felelősséggel tartozol a közönségedért. De ez ugyanúgy igaz a vallásra vagy a bőrszínre is.
ME: Ugyanakkor a teljes ignorálásnál elegánsabb véleménynyilvánítás nem létezik. Gyakran a nyitottságot hiányolom az emberekből. Ez ugyanúgy igaz lehet egy fesztiválszervezőre is, mint a hétköznapi zenehallgatókra. Mert ha egy szervező számára nem egyezik a zsáner a többi fellépővel, akkor gyakran inkább passzolja az éppen aktuális produkciót egy könnyebben behatárolhatóbb előadóra. Ezzel a saját maga által favorizált trendet próbálja védeni és nem azzal foglalkozik, hogy egy adott zenekar mekkora bulit képes csinálni.
HP: A korlátok közé szorított gondolkodásban kellene fejlődni.
ME: Pontosan. Nézzünk már körül, 2013-ban nincsenek műfajok, régóta túl vagyunk azon, hogy valaki diszkós, valaki meg rapet hallgat.
Akkor te például benne lennél egy Hangmás-Halott Pénz közös turnéban?
ME: Na, az egy bátor dolog lenne, de poénként lehet, működne. Én mindig szerettem fura dolgokat összekombinálni, de itt megint a közönségen múlik minden. Azt simán el tudom képzelni, hogy mondjuk egy olyan helyen koncertezzünk, ahol olyan közönség jön össze, ami mindkét produkciót képes lenne élvezni.
HP: A Madonnának volt egyszer olyan turnéja, hogy a Beastie Boys volt az előzenekar, és itt a ’80-as évekről beszélünk. Jó, mondjuk az is hozzátartozik, hogy ő eredetileg a Run DMC-t szerette volna, csak túl drága volt. Ráadásul ekkor még a Beastie Boysnak a punk korszaka volt, mégis elfértek Madonna előtt. Szóval egy bulit akár meg is próbálhatunk együtt egyszer.
ME: Ehhez olyan közönség is kell, aki nem azokat a dalokat jön meghallgatni, amit a rádióban hall, hanem mert keresi az újdonságot. De a koncertre járási szokások már külön téma, amiről két órás beszélgetést lehetne tartani.
