Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Unknown Mortal Orchestra & Mozes and the Firstborn @ A38, 2013.11.18.
Azt hiszem, az élményeinkre a legtöbben szívesen költünk. Nincs ebben semmi különös, elvégre a saját hedonizmusunk és a fogyasztói társadalom ethosza diktálja ezt belénk. De vajon mit kap manapság az ember három lepedőért? Tegnap például egy remek és élvezetes hétfő estét a világ egyik legjobb klubjában. Lássuk, hogyan! (A képek nem a helyszínen készültek.)
A zenebloggerek körében csakhamar népszerűvé váló Unknown Mortal Orchestra előtt a holland Mozes and the Firstborn állt színpadra. A nagyon fiatal tagokat felvonultató zenekar első blikkre talán alig tűnik ki a középszerűséget tucatjával termelő, mégis roppant szórakoztató kortárs garázsrockszíntér többi bandája közül. Aztán rövidesen leesik a tantusz: míg a műfaj zászlóshajóinak zöme egyértelműen a tipikus amerikai hülyegyerekség, a spanglik és baszós-fingós viccek tengelyén él, hogy aztán valamelyik kertvárosi garázs kanapéján videojátékozva szarjon bele a világba, addig a Mozes and the Firstborn zenéjében él valamiféle jellegzetesen európai konzervativitás.
Persze dalaikból egyértelműen visszaköszön a tengerentúl, és különösképp a nyugati part, gitárzenei világa, hiszen nem titkoltan nagy Ty Segall-, Wavves- és Black Lips-rajongók, de ugyanígy megidéződik munkásságukban például a Beatles és a Nirvana is. Retrospektivitásuk egészen a hatvanas évekig repíti vissza őket, ami talán a dalok megfontoltabb tempóját is magyarázza. Ezek a fiúk nem sietnek és zakatolnak úgy, mint a legtöbb amerikai kortársuk. Talán a frontember, Melle Dielesen nyakig húzott gitárja és teljesen lehetetlen lábtartása kódolja leginkább a Mozes and the Firstborn zenei világát. Jóvágású európaiság ez, némi amerikai szájízzel – mondjuk a hot-dogról elmaszatolódó ketchup miatt.
Viszonylag sok régi (már vagy kétéves!) dallal készült viszont az Unknown Mortal Orchestra, amelyről már az ajánlónkban megírtuk, hogy zenéjük egyszerre idézi meg a hatvanas évek pszichedéliáját, Captain Beefheart és Sly Stone örökségét, de ami talán a legizgalmasabb, hogy mindezt megfűszerezi az a szelíd furcsaság, amely minden bizonnyal a számunkra egzotikus, javarészt önállóan zöldellő új-zélandi indierock-szcénából eredeztethető. Teljesen autonóm tehát ez a világ: bevándorlóként egyrészt független a nyugati (esetünkben amerikai) indie rock elvárásaitól, másrészt pedig hazájából kilépve már az üdeséget sugalló új-zélandi gyökereknek sem kell feltétlenül megfelelnie. Viszonylag kevés zenekar tud ekkora függetlenséget elérni, úgy hogy egyúttal el is helyezi önmagát a független gitárzene asztalfiókjában – talán az indie kimaxolása ez, az indie indie-je. Ez a furcsa egyveleg pedig meglehetősen másként működik a koncerten is: simán belefér például egy dobszóló, a közönség meg hajlamos akár szám közben is tapsba kezdeni, tisztára mintha egy jazzkoncerten (nem is, nem is, sokkal inkább DZSESSZKONCERTEN!) lennénk. Az egybegyűltek persze nem feltétlenül a hangszervirtuozitást fogadják ovációval, hanem inkább azokat a betéteket, amelyek elhitetik velük, hogy a koncert előtt, a sloziban ők is felnyaltak egy bélyeget.
Aztán a koncertlátogató hajlamos eltöprengeni kicsit: jézusmária, ilyet nem szoktunk csinálni, vajon miért viselkednek így ezek a dalok?! És rövidesen beláthatja, hogy talán mert igenis exhibicionisták, határozottan kelletik és szerettetik magukat. Na nem tolakodóan vagy bántóan, hanem csak amolyan egészséges magabiztossággal, ahogy a legtutibb csajozógépek csinálják. Szóval a pszichedélia működik, bukik rá a közönség, és a dalokat hallgatva tényleg könnyedén hihetjük, hogy színváltós sárkányok úsznak át az agytekervényeinken. Egyik fülünkön be, másikon ki, és hát persze, hogy pont ezek az elszállós részek nem maradnak meg a fejekben.
Meglepő viszont, hogy a közönség soraiban sokan éneklik együtt a dalokat a zenekarral, noha azok nem is minden esetben olyan emlékezetesek. Erre kétféle magyarázatot is találhatunk. Az egyik, hogy egy kéttételes diszkográfia (jó, jó, a korrektség végett: két nagylemez és egy EP) épp ideális ahhoz, hogy a többség ismerje valamennyi számot, és amennyiben kellően bátor, vagy csak eleget ivott, akár dalra is fakadjon. A másik pedig, hogy a zenekar feje, Ruban Nielson olyan slágereket tud írni, amelyeket egyszerűen csak jó érzés az orrunk alatt hümmögni a nap bármelyik szakában. Például reggel a munkába sietve, vagy a nap végén, fáradtan magunk elé meredve a metrón, esetleg éjszaka az utcán kolbászolva. Működnek. Ahogy a koncertet záró „So Good At Being In Trouble” egyszerű, fülbemászó sorai is. A közönség számára persze ez sem elég, de hiszen a jutányos árú cuccból sosem az. A ráadást követően ezen a hétfő estén pedig újfent bebizonyosodott, hogy a relatíve olcsó húsnak nem feltétlenül híg a leve, hiszen az elővételeseknek már kettőfélért bejárhatták az agyukat a színesen villogó sárkányok.
