Sehonnai sivatag - Quimby-interjú

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Kaktuszliget címen jelent meg a Quimby új lemeze december elején. Sok egyéb mellett először a címről faggattuk a zenekar frontemberét, Kiss Tibort (a képen jobb szélen) és a „nemzet metronómját”, a dobos Gerdesits Ferencet, mindenki Fasziját (a képen jobbról a második). A zenekar amúgy fellép a december 28-30-ig tartó Indoor fesztiválon, a Hungexpo területén.

Kiss Tibor: Amikor annak idején megszülettek a dalok a próbateremben, és kezdtek összeállni, nagyon sokszor szóba került, hogy „na, ez a szám is ilyen kaktuszos!”. Úgy kell elképzelni, mint egy tarantinós, rodriguezes, kicsit metaforikus világot, ahol a dalok különböző fényszögekből láttatnak egy-egy ilyen kis sztorit vagy gondolatot. Nyilván a különböző számok az albumon belül egyesével színesek, de ez a hangula, mint egy layer húzható rá a lemez egészére.

Gerdesits Ferenc: Mexikói sivatagi hangulat.

KT: Vagy Arizona. Vagy ki tudja. Igazság szerint egy sehonnai sivatag, egy sehonnai kaktuszliget. Nem lehet tudni, hogy hol vagyunk.

GF: Akár Magyarországon is lehetünk. Fagytűrő kaktuszok pedig léteznek!

Ha jól tudom, nem a megszokott helyszínen vettétek fel az anyagot.

KT: A próbatermünkben is készültek felvételek, ahol otthon vagyunk, közben odaköltözött Vastag Gábor kolléga kis stúdiója a szomszéd épületbe, és ott is. Kicsit olyan helyzetet teremtettünk, hogy mindent magunkhoz húzunk. Nem mi megyünk el bizonyos dolgok miatt valahova, hanem nálunk készülnek a felvételek, a fotók, az interjúk, a videoklipek, az épület más-más sarkában. Igazság szerint elég stúdióérzékenyek vagyunk, nem nagyon állnak jól a patent stúdiók, valamiért mindig sterillé válnak a felvételek. Meg ez a tíztől hatig munka, valahogy ezzel mindig sok bajunk volt, így ez az otthonos hangulat, a lazaság, meg az egyszerűség nyert. Aztán majd meglátjuk, hogy a végeredmény minket igazol-e.

A számok is kicsit tovább tudtak érni így, hogy nem volt külső határidő vagy a folyamatnak ez a része nem változott?

KT: Pont az volt a fura, hogy rengeteg ötlet jött, de végül, idő hiányában azt tudtuk fölvenni, ami a leginkább előrehaladott állapotban volt, született már szövege, volt szerkezete.

GF: Viszont végre nem 17 számos lemez lett, hanem egy hagyományos LP formátumú anyag, amit végig lehet hallgatni egészséggel.

Mitől mennek nektek nehezebben a dolgok egy stúdióban?

KT: Ebben nyilván mi is hibásak vagyunk, mert nagyon sokszor a hangszerelés meg az odafigyelés volt az oka, de amikor nemrégiben elkészült Instant szeánsz című lemezünk, azt vettük észre, hogy meglepő módon ez az egyik olyan anyagunk, amit legjobban esik hallgatni, mert ez hasonlít leginkább ahhoz, ahogy elképzeljük magunkat. Ez egy élő lemez, csak simán le vannak téve a mikrofonok a hangszerekhez, nem is azért készült, hogy kiadjuk. Csak képanyagot akartunk, tulajdonképpen melléktermék. Ezen felbuzdulva azt mondtuk, ha ez nekünk így tetszik, akkor ne variáljunk, ugyanígy kis helyen, amit szeretünk, bemikrofonozzuk, aztán egyszerű barkács módszerrel vegyük fel az anyagot.

GF: Sokkal könnyebb volt dolgozni mindenkinek. Bármit megtehettünk, olyan hangszert használtunk, amilyet akartunk. A stúdióban az van ott, amit odaviszel, tehát azzal kell főzni, vagy pedig egy másik napon külön szállítással, pakolással, szerencsétlenkedéssel oda kell vinni valamit, ami nem is biztos, hogy jó lesz. Itt viszont bármit megtehetsz, előkapod ezt a gitárt vagy „azon a basszusgitáron játsszuk!”, nagyon széles a paletta. Már amikor rögzítettük, akkor tudtuk, milyen hangot akarunk, és aztán ez a hang még jobb lett a keverés végére.

Ekkora komfortban nem túl nagy az elúszás veszélye?

GF: De, de csak azért, mert nem szabunk magunknak határokat, hogy meddig lehet elmenni, mikor mondjuk azt, hogy „na, ez most már kész van”. Merthogy nincs egy annyira kiszámolt stúdióidő, nem veri a következő zenekar az ajtót.

KT: Egyébként meglepő módon pont kevesebb dolgot használtunk, a stúdióba korábban sokkal több lomot fölcipeltünk. Most meg „itt ez az erősítő, ott az a dob, azon följátsszuk”, tehát nagyon természetes volt, ahogy készültek a felvételek. Laza, gyors, egyszerű. Szinte otthon játszottunk, Fefe (Mikuli Ferenc basszusgitáros - a szerk.) ahogy kint üldögél, megissza még a kávéját. Akkor fejeztük be, amikor úgy éreztük, hogy most van a munkafázis vége, vagy ha elfáradtunk.

Egyikőtök általában végigüli a keverést.

KT: Most én voltam ez az áldozat, mert Szilárdnak (Balanyi Szilárd billentyűs- a szerk.) is kisgyereke van, úgyhogy nem annyira ragaszkodott ehhez. Amúgy is meg volt osztva a munka, egyszerre készült a Csodaország koncert-DVD, amelyet bónuszként helyeztünk el a kiadványban, és ő azzal foglalkozott. Én jelen voltam majdnem teljesen végig minden feljátszásnál, keverésnél.

Első hallásra feltűnő, hogy eléggé rockosra sikeredett az anyag jó része.

KT: Az elején csak ilyen számok születtek, azt is hittük, hogy ez egy punklemez lesz. Elég sokat próbáltunk csak trióban Fefével, és akkor a petárdák begyulladtak. Nem volt annyi részlet, ez szólalt meg, és ennek örültünk. Azokból a számokból mind rock lett, trióban egyszerűen ez jön. A dob iszonyú meghatározó egy ilyen felállásban, Faszi is egy kicsit jobban sulykol, de ő is olyan, hogy a dalhoz igazítja a saját szerepét. Amikor az ember így állatkodik, na, akkor szokott Livius (Varga Livius ütőhangszeres - a szerk.) kimenni vagy újságot olvasni, mert nem igazán tud hozzászólni. Tudja, hogy majd kap benne szerepet, vasakat kell ütögetni, vagy ilyesmi-

GF: Igen, a rockban meg a punkban a hagyományos perkázás nem annyira működik.

KT: Ugyanakkor a Kaktuszliget kifejezésben benne van, hogy egyszerre tüskés, szúrós, a liget pedig egy lágyító szó, ami kellemes dolgot sugall. És vannak rajta olyan dalok is.

De dühösek is, mint például a Kivándorló blues.

KT: Elég dühös voltam, amikor írtam. Az, hogy ilyen metaforából áll, és olyan, mint egy kétségbeesett szerelmes szám, amikor valaki nagyon küzd valamiért, de ha menni kell, akkor drukkoljunk annak is, aki ezt választja, mert így fair, és az, hogy itt bekapcsolódik Magyarország is a sztoriba, na, ez vágta ki a biztosítékot sokaknál. Az hülyeség, mikor azt mondják, hogy ez a dal kivándorlásra buzdít, mert én imádom ezt az országot, Budapestet a világ egyik legjobb helyének tartom, és irgalmatlan sok jó lehetőséget látok benne. De nem minden működik tökéletesen, és ez a dal erről szól.

GF: Mellesleg abban sincs semmi, ha kivándorlásra buzdít, és akkor mi van? Valamelyik szám arra buzdít, hogy igyunk, valamelyik arra, hogy csajozzunk, dugjunk meg mindenkit a kanyarban, miért ne lehetne kivándorlásra buzdítani? Mindazzal együtt, hogy nem erről van szó benne, csak egy eléggé kiábrándult, kétségbeesett állapotot tükröz. Lehet úgy is nézni, hogy kivándorlásra buzdít, csak az a baj, hogy aki így nézi, az egy nagyon szűk rotringceruza-csövön keresztül látja a világot, és nagyon sok mindenről lemarad.

Mindenesetre rendesen megosztotta az embereket.

KT: Igen, ezt sejtettük előre.

GF: Sőt, a lemez is meg fogja!

KT: Nézd, mi már nem fogunk nem megosztó lemezeket csinálni. Egyrészt szerencsére annyira nagy már az a bázis, amelyik odafigyel a zenekarra és érdeklődik iránta, mindenkinek más tetszik, mindenki válogat, bizonyos esszenciákat szeret a csapat munkásságából, aztán kész. Amúgy meg egyáltalán nem vagyok egy haragos ember, Faszi sokkal mérgesebb tud lenni, viszont számomra a düh mindig egy jelen pillanatbeli érzés, és ez a szám valóban egy picit dühös.

Az utóbbi időben mintha egyre nőne Kárpáti Dódi (Kárpáti József trombitás - a szerk.) szerepe a produkcióban, a Schmertzen című második klipes számot például ő énekli.

KT: Én úgy nézek mindig a zenekarra, beleértve magamat is, mint egy lehetőségre, hogy melyek azok az erények, amik hozzáadódhatnak az egészhez. Dódi rendszeresen hülyéskedik próbán, „operajajozik” stb. Ő is egy furcsa figura, egy professzor clown, de más típusú bohóc, mint Livius. Amikor megkérdeztem, hogy tudna-e esetleg magyarul írni egy számot, akkor jött és boldogan csinálta, és ott van. De ugyanígy volt Liviusszal, őt is rá kellett beszélni, hogy énekeljen. Tehát nem az volt, hogy jelentkezett valaki a zenekarból, „figyeljetek, szeretnék egy számot énekelni! Mit szólnátok hozzá?”, és akkor lehajtjuk a fejünket, majd megengedjük neki. Pont fordítva: olyan dolgokat produkál valaki improvizáció közben vagy próbán, amin röhögünk, vagy tetszik a zenekarnak, majd átgondoljuk, hogy lehetne ezzel kezdeni valamit, valahogy keretbe foglalni.

Foglalkoztok színházzal, megcsináltátok a Szigeten a Csodaországot, most pedig klubturnéra indultok. Nem nagyon tudtok megülni a feneketeken, ugye?

KT: Alapvetően nagyon fontos a zenekarnak szerintem, hogy inspirálja magát. Mert maga a külső helyzet, a tényezők nem annyira inspiratívak. Ha csak azt várnánk, hogy legyenek meghívások, és ikszelgetnénk a naptárban a dátumokat, akkor valószínűleg bele tudnánk fásulni. Viszont ha a saját inspirációink mentén haladunk, és építjük fel a történetünk jövőjét, olyan dolgokból, amiknél a zenekar vektorai egy irányba állnak, az egy jobb megközelítés. És amikor mégis kicsit fásultnak érzi magát az ember, vagy azt érzi, hogy beleunt itt-ott, akkor mindig az van, hogy valamiből picit sok volt, vagy kevés. Például van olyan, hogy tök sokat játszottunk, már nem érzek semmit, és azt mondom, hogy „hú, de jó, most lesz három hét szünet”. De lehet, hogy egy hét után meg felrobbannak a petárdák a seggemben, és „menjünk már színpadra, mert megőrülök!” Mint egy élőlény, olyan az egész, neki is van élete, amit hagyni kell, hogy működjön, töltődjön.

GF: Ahogy az ember életkora előre halad, bármennyire is nem így gondolja, egyre több dolgot tolerál. Fiatal korában egy csomó dolgot nem nézett volna el saját magának, amit most már természetesnek kell venni. Most igenis ki vagyok fáradva iksz dolog után, igenis tele van vele a tököm, és fásult vagyok, és az is természetes. Mert aki mindig a csúcson van, mindig pörög, és mindig zseniálisan érzi magát, az biztos, hogy nem mond igazat. Vagy még húsz éves. De ezt a kérdést elég könnyen el lehet dönteni.

Mi a legfőbb motiváció ennyi év után?

KT: Az a legjobb az egészben, hogy a mai napig kitart a lelkesedés, hogy kimegyek délután a próbaterembe, hogy felcsavarjam az erősítőt, rálépjek a torzítóra és kipróbáljam ezt a pickupot a gitáron! És tényleg, mint egy kamaszgyerek az új játékának, úgy örülök, és nagyon jó érzés, hogy ez nem múlik el. Én már most úgy várom a következő koncertet: a beállás, meg az, hogy ott pakolunk, meg be lehet kapcsolni a cuccokat - tudod, furcsa dolog ez. És ahogy idősödünk, ez egyre egzotikusabbnak tűnik. Mert régen ez belesimult az életünk hétköznapiságába, bulizunk, kocsmázunk, zenélünk, tudod, „még egy fröccsöt!”, vagy nem is tudom. Egy fiatalnak nem kell olyan sok hülyeséggel foglalkoznia, így aztán az, hogy mi még most is csinálhatjuk ezt a marhaságot, az nagyon sokat ér. Vannak dolgok, amiket komolyan kell vennünk, mert másképp nem megy, például a munkát, ugyanakkor meg rengeteg olyan ajándék van, amit egy átlagos, ilyen korú ember nem tehet meg. Annyi marhaság szorul bele egy ilyen turnéba, amitől szerintem egy átlag cégvezető feje felrobbanna.

GF: Amennyi élményünk volt ez alatt az idő alatt, ha csak az utolsó húsz évet nézzük, az szinte hihetetlen. Olyan helyeken voltunk, és olyan dolgokat csináltunk, ami nem történt volna meg velünk, ha nem zenélünk. Ez egészen biztos.