Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Rövid bevezető lesz, mert Dave Wyndorf Monster Magnet-főnök annyit beszélt az interjúnk alatt, hogy nem vesszük el tőle a helyet. A lényeg, hogy január 29-én a Club 202-ben lép fel a pszichedelikus space rock csapat az A38 szervezésében, és a japán Church Of Misery társaságában. Na kezdjünk bele!
Nemrég jött ki az új lemezetek Last Patrol címmel, amiről azt pletykálják, hogy nagyon gyorsan írtad meg. Igaz ez?
A zenét nagyjából átlagos idő alatt írtuk meg és próbáltuk össze, szóval úgy két hónap volt, mire azzal végeztünk. A szöveget viszont tény, hogy egy hét alatt írtam meg, de az egy hetet azt úgy képzeld el, hogy ebben a mindenfajta finomítások és a stilizálás is benne van.
Ezt mindig ilyen gyorsan szoktad összerakni, vagy most sietni kellett?
Kicsit mindkettő. Hajlamos vagyok a szövegírást a végére hagyni, mert általában mindenre ráparázok, így ha csak a zenével foglalkozok, akkor azon aggódom, és kész. Aztán jöhet a szöveg, és akkor meg azon. Az is bennem van, hogy majd ha kész lesz a zene, és egyben hallom, akkor mint valami megvilágosulás, hirtelen tudni fogom a szöveget is. Aztán mindig ott van valami eszement határidő, amire el kell készülni mindennek, és akkor egy kicsit bekattanok a nyomás alatt, és elkezd belőlem ömleni a szöveg.
Ha ennyire egy huzamban írod a szövegeket, akkor nem lesz köztük valami vezérszál, kohézió vagy netalán bármilyen koncepció?
Igazad lehet, mert nem telik el sok idő, a fejemben ugyanaz van nagyjából az egy hét alatt. A dalok tárgya valószínűleg ha nem is azonos, de bizonyos momentumok biztos, hogy visszaköszönnek több dalban is. A koncepció pedig az, hogy azon a héten éppen mi járt a fejemben. Aztán ilyenkor csak remélni tudom, hogy az éppen egy jó hetem volt, mert az a hét fog visszaköszönni a lemezen, a szövegek annak az egy hétnek a lenyomatai. Aztán mikor felénekled és visszahallgatod akkor csak reménykedhetsz abban, hogy nem arról fog szólni a lemez, hogy egy szerencsétlen ember túl sok időt tölt a négy fal között ahelyett, hogy kimenne néha a szabadba, de nem tud, hiszen egy lemeznyi szöveget kell még megírnia.
Néha persze most is érzem, mikor visszahallgatom, hogy ezt meg ki írta? A nyomás kihoz belőlem néha olyan dolgokat és szóhasználatot, hogy magamra sem ismerek. Teljesen egyébként sosem tudok elégedett lenni, mindig van valami, amit később veszek észre, valami amit máshogy csináltam volna. Ezek apróságok, és nem is bosszankodom rajta annyit, csak akik közel állnak hozzám, azokat idegesítem vele. De nagyon örülök, mert rendkívül őszinte lemez, és művészként persze fontos hogy jó legyél, de az is legalább ennyire lényeges hogy őszinte legyél. Vannak furcsaságaim, különcségeim, hibáim mint mindenkinek, ez tesz emberré, és ezeket nem is szégyellem, nem is akarom eltitkolni senki elől.
Az album kapcsán többször előkerült a Space Noir kifejezés. Mit jelent ez pontosan?
Kurva jól hangzik, ha kimondod és a Noirban az á-t megnyomod hosszan. De igazából egy ideje teljesen rákattantam a film noir mozgalomra, és azok a karakterek, vonások, dialógusok tekintetében is. Ezekben a filmekben az emberi kapcsolatok, a bosszúk, a férfi és nő közötti kapcsolatok, a kemény szex, a megszegett ígéretek mind előjönnek, ahogy egy csomó dalban is, csak még a sci-fi elemek is belekerülnek, így lesz az egészből space noir.
Mit szólsz ahhoz, hogy egyre nagyobb divat a retro-rock, amit ti már bőven az előtt elkezdtetek, hogy ez divatba jött?
A 60-as évek végének 70-es évek elejének hard rock zenéjét nagyon szeretem. Nekem ez az a zene, amin felnőttem, mert gyerekkoromban is ezt hallgattam, ezek a gyökereim, tehát teljesen természetes, hogy ezt játszom azóta is. Az hogy ez azóta visszajött a divatba, az elég furcsa, ugyanakkor kettős dolog. Egyrészt persze érdekes, hogy olyan fiatal srácok, akik nem ilyen zenén nőttek fel, visszamennek időben és újra felfedeznek zenekarokat, majd elkezdik őket másolni úgy, hogy anno nem hallották őket a rádióban, nem látták őket fellépni. Másrészt örömmel tölt el az, hogy ezek a srácok, akik csalódnak a modern vagy most divatos zenében, ezt a stílust találják meg önmaguknak.
Hallgatod is ezeket a zenéket?
Persze, a Graveyardot nagyon szeretem is, mert ők például nem csak sima hard rock zenekar, vagy stoner, mindegy hogy hívjuk, hanem konkrétan dalokat írnak, nagyon jó dalokat.
Az új lemezetek egy kis kiadónál jött ki. Nem akartatok egy nagyhoz leszerződni?
A nagy lemezkiadók már nem igazán tudnak nyújtani semmit, eladják a lemezt azoknak, akik amúgy is megvennék. A Monster Magnet meg ezeknél a nagy kiadóknál mindig is megkapta a maga hülye kis kategóriáját, hogy például ezoterikus, meg furcsa zenekar, vagy hogy ők azok, akik bőrnadrágot hordanak, de okkal. Meg ilyen hülyeségek. Úgyhogy ezt most nem akartuk, ezért elmentünk egy kis kiadóhoz, egy európaihoz, mert én ott szeretek igazán fellépni, és a rajongóink is inkább ott vannak. Egy olyan kiadót kerestem, akinek nem kell, hogy sok pénze legyen, de legalább annyit tudjon adni a lemezre, ami fedezi a költségeket, és a többieket is ki tudom fizetni.
Most pedig turnéztok is az új lemezzel, holott néhány éve azt mondtad, hogy nem szereted, eleged van a turnékból.
Ez azóta változott, szerintem csak egy kis szünetre volt igazából szükségem. Annyira régen voltam már benne és annyira sokat, hogy belefáradtam, de valószínűleg ez van mindennel, amit sokat csinálsz és hosszan. Régebben gyakorlatilag haza sem mentem, hanem egyik városról a másikra jártunk, minden este több száz emberrel találkozol, ismerősök, rajongók, helyi arcok és még sorolhatnám, ráadásul ez minden nap ismétlődik és hatványozódik és egyszer csak észreveszed, hogy megbolondulsz, ha ezt folytatni kell. Mindig örülnöd kell, mindig boldognak kell látszódnod, akkor is ha éppen kurvára nem vagy az, ebbe nagyon bele lehet fáradni. Aztán egy nap azt mondtam, ha tovább kell turnézni, én meghalok. És majdnem meg is haltam, amikor rászoktam az altatókra és kicsit jobban elaludtam a kelleténél. De akkor rájöttem, hogy kell egy kis szünet. Aztán mikor már másfél éve otthon voltam, alig bírtam ki, minden nap azon agyaltam, hogy nekem vissza kell mennem turnézni, mert most meg abba halok bele, hogy otthon ülök. Azóta meg imádok úton lenni, persze egy csomó mindent máshogy csinálok.
Mindenki azt mondja, hogy a zenekarok a jövőben csak véget nem érő turnékkal és zenekaros cuccok eladásával tudnak talpon maradni. Te ezzel egyet értesz?
Igen, ez szerintem is így van, vagy így lesz a jövőben. Elég szomorú ez, mert ha belegondolsz az emberek pont arra nem akarnak költeni, ami a zene valójában, vagyis a hangfelvételre. Rajongónak hívja magát olyan is, aki soha semmit nem vett meg tőlünk, pedig ő se csinálná azt, amit imád, ha abból nem tud megélni. Persze, hobbinak jó, mindenkinek van hobbija, amire áldoz, viszont van mellette más, amiből áldoz rá. Ha zenész vagy, zenélhetsz hobbi szinten, de akkor nem jut el a rajongókhoz, nem mész turnézni. Vagy azt mondod, hogy bocs, valamiből ennem kell, fizetni a számláimat, imádtam, de kell valami olyan meló, amiért pénzt kapok.
A technikai fejlődés mindig lehetőség, és a letöltéssel is lehetőséget adunk az embereknek, hogy eldöntsék, hogy fizetnek érte vagy ellopják, a zenész belefektetett munkájáért nem adnak ellenszolgáltatást. És az emberek jelentős része azt a döntést hozza, hogy inkább ellopja. Ezért a zenésznek egy lehetősége van, hogy koncertezzen, olyat adjon élőben az embereknek, amiért még néhányan hajlandóak fizetni. Zenészként egyébként ezt is nagyon nehéz megélni, hiszen ki kell találni, mit akarnak az emberek látni.
Nagyon nagy félreértés van az emberek fejében arról, mi éri meg tényleg. Jönnek sokan azzal, hogy de ez művészet és a művészetnek ingyenesnek kell lenni. Ilyenkor mindig megkérdezem, hogy haver te hol élsz? Te dolgozol valahol, amiért pénzt kapsz. Akkor a zenésznek miért nem jár azért pénz, hogy dolgozik? Ez nagyon el van így baszva. A zene minősége nagyon le fog süllyedni az elkövetkezendő húsz évben. Senki sem csinál ingyen semmit, még Pablo Picasso sem. A kiváló művészek fognak műremekeket összehozni? Igen fognak. De mennyit? Sokkal kevesebbet, mert közben valami mást kell csinálniuk amiből aztán meg tudnak élni.
A jó oldala az egésznek, hogy a technikai fejlődés azt is lehetővé teszi, hogy olcsóbban készítsenek zenét, de ezzel együtt jár az is, hogy az összetettebb, elgondolkodtatóbb zenék kora kezd lejárni, és jönnek a könnyen emészthető zenekarok, akik dalainak a mondanivalója szájbarágós és felszínes. A nagy lemezkiadók is azt szeretik, ami egyszerű és gyorsan ki lehet futtatni. Vannak azok a zenekarok, akiknek több pólójuk van, mint ahány dal évente a lemezükön. Most ők mi? Zenekar vagy egy márka? És egy csomó szar metálzenekar van ezzel így, aztán jön a koncerteken a fényshow, tűzcsóva meg a konfettieső, te meg állsz, hogy jaj nagyon jó, de mikor játszotok végre valami olyat, ami érdekesebb mint két reflektor fénye?
Ezt mi is tapasztaljuk Európában, de mi a helyzet Amerikában? Ott ez hatványozottabban jelenik meg?
Azt hiszem ugyanolyan itt is a helyzet. Mondjuk nem nehéz, arról beszélünk, hogy senki nem vesz semmit. Se itt, se ott, sehol. Csak mobiltelefont.
Tíz év után mész turnéra Amerikában. Mire számítasz?
Nagyon izgalmas lesz, várom. Azt se tudom, tudják-e még az emberek, hogy kik vagyunk. De egyébként az is érdekel, hogy hol tart most Amerika, mennyit változott minden a 10 év alatt. Persze utazgattam eddig is, de korántsem ennyit. Az is érdekes lesz, hogy azok a helyek és városok, ahol rég nem jártam, mennyit változtak, fejlődtek a tíz év alatt.
Viszont Európába gyakrabban jöttök. Miért?
Mert sokkal jobban szeretek itt lenni. Sokkal szórakoztatóbb az egész, jobb fejek az emberek. Mióta létezik a zenekar, mindig is nagy figyelmet fordítottam Európára, szeretem az országok közti különbségeket, miközben mégis van bennük valami közös. De az európai emberek felfogása mindig is sokkal jobban tetszett. Amerikában mindenki azt akarja, ami új. Nem kell, hogy jó is legyen, csak új. Az európaiak pedig éhesek a kultúrára. Nem ijednek meg attól, ha valami mélyebb vagy nehezebb, mint amihez eddig szoktak, és van bennük vágy, hogy felfedezzenek maguknak érdekességeket. Úgy vannak vele, hogy nem biztos, hogy értem, de meg akarom érteni, gyerünk, jöjjön belőle még több, nézzük meg, próbáljuk ki.
Amerikában például egy koncertszervezés úgy néz ki, hogy helló, én vagyok a Monster Magnetből. Mire az első válasz: soha nem hallottam rólatok, mennyi lemezt adtatok el? Mennyire vagytok nagyok? Gazdag vagy? Rocksztár vagy? Egyszer egy ilyennek azt mondtam, hogy a Nirvanában játszottam. Na akkor komolyan vettek. Egy darabig, de aztán kiderült hogy nem. Európában meg az van, hogy milyen zenekarban játszol? Monster Magnet? Sosem hallottam róla, milyen zene az? És ez az óriási felfogásbeli különbség.
A 90-es években a dalaitokban annyira sokat szerepeltek drogok és utalások rá, hogy ha az mind tapasztalatból volt, akkor kész csoda hogy egyáltalán azt tudtátok, hogy a világ éppen melyik táján vagytok.
Nem voltunk annyira szétcsúszva, de tény, hogy volt az életemnek olyan szakasza, amikor drogoztam, ezt nem is titkoltam soha. Az első időkben nagyon sok dal született azokból a tapasztalatokból, amiket félig gyerekként, ha nem is átéreztem, de tapasztaltam. Amerikában a 70-es évek elején keményen ott volt a drog. Része az életemnek és része a rocktörténelemnek is. Persze aztán mindenki rájön az árnyoldalaira. Viszont én mindig is megláttam benne azt az abszurd viccet, ami ebben az egészben van, amiből elég sokat merítkezett a rockkultúra és az én szövegeim is. Ez az egész megnyitotta bennem azt a fajta különc költészetet, amire ha valaki ráérez, akkor egy idő után nem kell konkrétan drog, anélkül is tudja pontosan, milyen egy drogos trip. Csak egy téma kell, és már jön is a költészet része, abban pedig nincs semmi meglepő, hogy valaki arról ír, amit elképzel, vagy amiről sejteni véli hogy milyen. De igen, az igaz hogy tinédzserként annyit szívtam, amennyit csak lehet, igaz hogy úgy mentem Black Sabbath-koncertre, hogy annyira be voltam szívva, hogy szinte azt se tudtam, hol vagyok, és kurva jó volt, de nem ez volt az életem. Korántsem volt ez annyira intenzív és annyira rendszeres felnőttként, mint ahogy ezt nagyon sokan gondolják rólam.
Tudom rólad, hogy nagy Marvel-képregény rajongó vagy, és szereted az ilyen utalásokat is a dalszövegeidben. A régi vagy az újabb képregényeket szereted?
Mindet. Minden képe egy alkotás, gyönyörűen kivitelezve, nagyon szépen megrajzolva, és a régi 1960-as darabokat is imádom, ugyanúgy mint az újabbakat. Nagyon szeretem a képregények speciális, de mégis egyszerű és érthető történetvezetését, ahogy képekben látod a mozgást, az érzelmeket, hallod a hangokat, mindent.
A képregény filmeket is szereted?
Azokért annyira nem lelkesedem. Mondjuk én vagyok az az ember, aki nem is tudja egyben kezelni a kettőt. Nem tudok úgy nézni egy filmet, hogy az egy képregényből van, mert a képregény az képregény, a film az meg film és kész. De a Watchment még én is elismerem, mert ott tök jól néztek ki, jól meg tudták csinálni.
