Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Amíg a húszéves Wu-Tang Clan megkésett jubileumi albumára várunk, ne feledkezzünk meg arról, hogy a shaolinokon kívül más is labdába rúg. Az aktuális hiphop termésből szemezgetve többek között megtudhatjuk, hogyan iskolázza le egy tizenkilenc éves fehér srác a nagy öregeket, hogy Kid Cudi szputnyikja vajon föld körüli pályára állt-e, és hogy milyen az, amikor az extrém zajzene találkozik az urbánus kultúrával.
Onyx - #WakeDaFucUp
(Mad Money)
Annak ellenére, hogy a címben még egy annyira trendinek számító hashtag is van, ez a lemez egyszerűen brutálgáz. Az Onyx jobban tette volna, ha a csúcson (az 1998-as, Shut ’em down című lemez után) szögre akasztotta volna a mikrofont, és raszta hajat növeszt, mivel ami azóta kijött tőlük, az nem csak arcpirító, de egyenesen kínos. Persze ez nem egy Aranykorban legendássá vált előadóra igaz, viszont a #WakeDaFucUp őszintén előhozza az emberből a keserűséget. Az Onyx sajnos nem fejlődött az évek során semmilyen téren, és még mindig a kilencvenes években élnek. Természetesen nem azt várja az ember, hogy drill cuccokat kezdjenek gyártani, de egy minimális művészi fejlődés elvárható lenne. Az ominózus lemez produceri munkálatait egy az egyben a német Snowgoons duója jegyzi, ami már csak azért is vállalhatatlan, mert az általuk képviselt hangzás jó 15 évvel lemaradt, és az „itt jövünk” zenéken kívül talán nem is tudnak mást. A lemezen közreműködik az erősen túlértékelt D.O.D., a nagypapa korára is feltörekvőnek számító Papoose, valamint A$AP Ferg is, aki a tavalyi kölcsönt adja vissza a kopaszoknak, amiért Trap Lord című lemezén vendégeskedtek. Fredro és Sticky flow-jába továbbra sem lehet belekötni, de az egész album olyan, mint egy német vígjáték: értjük, hogy mi lenne a poén, de az egész inkább csak egy fájdalmas fogcsikorgatást vált ki. (2 csillag)
Bones – DeadBoy
A mindössze 19 éves, rendkívül könnyen guglizható nevű Bones már sokadik ingyenes mixtape-jét teszi közzé. Új, DeadBoy című produkciójával sem mozdul el az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő cloud raptől, és maszatos, lo-fi cuccokra tolja a világból kiábrándult, nihilista szövegeot. Hogy fokozza a sötét, paráztatós hatást, Bones előszeretettel nyúl a letűnt VHS-hez, és persze a mostani lemezhez is jár egy költségvetés nélküli szösszenet. Nyugis, beleszarós raptechnikája, és hagyományok ellen menő attitűdje igazi unikummá avatják, ráadásul egy piszok jó MC-vel van dolgunk, aki a sufni módszerekkel is képes olyan atmoszférát teremteni, hogy Pharrell csak pisloghat az idétlen kalapjában. A fiatal fehér rapper nem csupán meglovagolja a kibontakozó underground divathullámot, de nem rest új dolgokkal is színesíteni azt, amilyen például az enyhén autotune-os éneklés, ami morbid módon jól veszi ki magát ezzel a lebegő, síron túli körítéssel. Összességében a Th@ Kid néven is emlegetett Bones egy hibátlan lemezt tett le az asztalra, szinte megkövetelve, hogy ezentúl szenteljünk nagyobb figyelmet furcsán elszállt világának. (5 csillag)
Kid Cudi – Satellite Flight: A Journey To Mother Moon
(Wicked Awesome/Republic)
A Man On The Moon trilógia befejező része előtt jelentette meg Kid Cudi Satellite Flight: A Journey To Mother Moon című lemezét. Az album eredetileg EP-nek indult, és ez meg is látszik rajta: az instrumentális szerzemények totál feleslegesek, és egyetlen szerepük a hely kitöltése. Iszonyatosan fülbemászó slágerektől sajnos ezúttal sem kell tartanunk, és Cudi mintha egy kicsit visszavett volna, de még az se kizárt, hogy netán a kraft kezd fogyni. Tény, ami tény, a Man On The Moon második epizódja volt kreativitásának csúcsa, és a kísérleti rockkal való flörtjében fogant WZRD óta nem sok fogyasztható zene került ki a kezei közül. Vannak persze hangjegyekkel egyensúlyozó űrséták, meg beszívós szövegek, meg énekelgetés, de az egész valahogy nem áll össze egy kerek egésszé, és végső soron nagyon erősen a befejezetlenség érzését kelti. (3 csillag)
Clipping - CLPPNG
(Sub Pop)
FYI: Léztetik egy zajzene nevű stílus, amelyben kellően elszállt művészlelkű emberek gitárpedálokkal, potméterekkel, laptopokkal, vagy akármivel kreálnak zajt, hogy aztán hasonlóan elszállt rajongók elismerően bólogassanak. Ez a stílus idén februárban töltötte be hivatalosan 101-ik(!) születésnapját. Miért fontos ez egy hiphop kritikában? Nos azért, mert a Clipping ezt a harsh noise-ként is emlegetett stílust keveri rappel. Magyarul: megy egy sistergő zaj loop, Daveed Diggs pedig ezen szövegel, miközben az alap okosan építkezik, és megjósolhatatlan helyekről támadja be hallójáratainkat. Első lemezük a Midcity címet kapta, és most itt a második, a CLPPNG. A produkció valami egészen elképesztő, nem véletlen, hogy a hipszternek csúfolt irányt adó zenei magazinok ódákat zengtek már a srácok első megnyilvánulásáról is. A mostani lemez kicsit árnyaltabb, és néhány ritmusfoszlány is megjelenik, miközben a keverők mögött ügyködő William Hutson és Jonathan Snipes teljes bizonytalanságban tartják a hallgatót, hogy most vajon mi fog következni. Az albumon egyébként a West Coast legenda King T, és a Three 6 Mafiát erősítő Gangsta Boo is közreműködik. A CLPPNG ugyan nem hibátlan, viszont egészen biztosak lehetünk benne, hogy igazi szövegközpontú rap zenét kapunk, ahol a lírikához a zajok csupán aláfestésként szolgálnak. Aki kedveli a kihívásokat, vagy már tele van a töke a műanyag keresztapákkal, az bátran ugorjon rá erre az anyagra. (4 csillag)
Chuck Inglish - Convertibles
(Sounds Like Fun)
Az old school bűvöletében élő Chuck Inglish elsőként a The Cool Boys-zal tűnt fel, Sir Michael Rocks oldalán. A producerként egészen egyedülálló hangzást életre hívó Chuck Convertibles című első hivatalos lemezén megmutatja, hogy szólórapperként is jó lesz vele számolni. A szinte végig minimalista, 80-as éveket, és klasszikus p-funkot idéző produceri munka viszonylagos egyhangúságát olyan közreműködők próbálják egyensúlyozni, mint Mac Miller, vagy Action Bronson. Minden jól hangzó név ellenére a lemez kicsit felemás képet mutat: egyrészt Chuck Inglish egy hihetetlen egyéniség, aki ahelyett, hogy trendeket követne, a maga útját járja, és nagyon szórakoztató tud lenni ez a lecsupaszított, susogós mackónacikat idéző retró. Másfelől viszont a bő háromnegyed órás játékidejű cumó kissé monotonná válik, és sajnos néhány igazán gyenge láncszem is a gépezetbe került, mint amilyen a Mas O Menos című szerzemény, amelyből már tényleg csak egy „Dale” felkiáltás hiányzik, hogy egy tökéletesen gagyi Pitbull slágert kapjunk. Azonban a lemez nagyobbik részében szerencsére a nosztalgia kerül előtérbe, így a hallgatót nem egyszer foghatja el az a nagyszerű érzés, hogy Grandmaster Flash és Kurtis Blow szerelemgyerekét hallja. (3,5 csillag)
