Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Én nem tudom mit csináltam április 5-én, lehet, pont Nirvanát hallgattam, mert tetszett a nem sokkal korábban megjelent In Utero lemez. Arra viszont tisztán emlékszem, mikor április 8-án bemondták a rádióban, hogy Kurt Cobain öngyilkos lett. A fodrásznál ültem, hogy valami menő hajam legyen a közeledő 17. születésnapomra. Arra is emlékszem, hogy akkor éppen nem a kockás ingemben, hanem a csíkos piros-fekete pulóveremben voltam, amit édesanyám egy Kurt Cobain-koncertkép alapján kötött nekem. Eléggé beégett a pillanat, mondhatjuk.
Talán ez volt az első olyan helyzet az életemben, amikor megrázott egy zenész halála. Azóta is csak kétszer esett meg, hogy elgondolkoztam, most mi a franc történt. Egyszer akkor, amikor 2002. április 20-án, egy új-zélandi backpacker hostelben bemondta a rádió, hogy Layne Staley drogtúladagolásban meghalt, illetve mikor öcsém 2004. december 9-én rám telefonált, hogy Dimebag Darrellt agyonlőtték. A Ramones-tagok halála volt még hasonló, de ott nem emlékszem az adott helyzetre, csak arra, hogy nagyon rosszul esett.
Szóval igen, már 1994. április 8-án is tudni lehetett, hogy itt valami komoly megrázkódtatás érte a zenei világot, de azt senki nem gondolta volna, hogy 20 év múlva is minden apró Nirvana-hír vezető helyre kerül a sajtóban. Mintha a világ leghíresebb aktív zenekara volna. Most olyan nagy a zsizsgés a híres/hírhedt dátum körül, hogy ha a felhajtást legendásan gyűlölő Kurt Cobain feléledne, talán képes lenne egymás után többször is meghúzni a ravaszt, hogy biztosra menjen.
Tényleg nagyon durva, hogy már húsz év eltelt Kurt Cobain halála óta. Persze régen minden jobb volt, de ha jobban belegondolunk, nem változott itt semmi. Most is mindenhonnan Nirvana folyik, és ugyan a csíkos piros-fekete pulcsit már nem hordom, azt sem tudom hol van, de a kockás inget azóta sem lehet levakarni rólam.
