Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Peter Gabriel keddi koncertjére ketten is elmentünk. Jó lett volna egy pro és kontra beszámoló, de ez nem jött össze. Szerzőink teljesen egyetértenek, szóval jöjjön most két írás, ugyanarról, ugyanúgy.
Peter Gabriel innen
Peter Gabriel koncertje úgy kezdődött, hogy a főhős mindenféle intro meg egyéb mítoszfokozó nélkül kisétált a színpadra, mintha csak egy technikus jönne megnézni, hogy biztosan a helyükön vannak-e az ásványvizek. Aztán leült a zongorához, favágó ingben, meg egy olyan mellényben, amelyben öregapád a metszőollót meg a mustfokolót viszi magával a hétvégi telkezésre. Némi magyar nyelvű konferálás után beszólította Tony Levin basszusgitárost, mondván, hogy most az előétel következik, és akusztikus verzióban, mintha csak próbálnának, mindenféle show-elem nélkül előadnak pár számot. Aztán meg majd jöhetnek a komolyabb ínyencségek, ha bírjuk. Majd az első szám első percében kiszólt a közönségnek, hogy elbaszta, de innen megy akkor tovább.
Hát igen, Peter Gabriel nem egy hétköznapi faszi. Azt minden jobban informált alsótagozatos tudja, hogy eredetileg a Genesis énekeseként kezdte, amelyben olyan jelentéktelen arcok voltak a társai, mint Tony Banks, Mike Rutherford, Phil Collins, Steve Hackett meg előtte Anthony Phillips. Megcsináltak együtt hat lemezt, utolsóként a The Lamb Lies On The Broadway című dupla konceptalbumot, ami legalább annyira jó, mint a Pink Floydtól a The Wall, csak körülbelül feleannyian ismerik. Ezután szólókarrierbe kezdett, és úgy a kétezres évek óta már olyanokat is lehet hallani, hogy csimpánzokat tanít zongorázni, meg hogy az egész családját kiköltöztette pár hétre az esőerdőbe tapasztalati tanulás céljából. Amikor épp úgy gondolja, megjelentet egy lemezt, hol saját anyaggal, hol mások dalainak a feldolgozásaival, és ha úgy tartja kedve, turnézik egyet, ahol elejétől a végéig előadja a legnagyobb sikerlemezét.
A felvezető blokk első dala után teljes lámpafénynél megkaptuk még a Come Talk To Me-t - ebben a billentyűs tangóharmónikán hozta a szintisávokat - valamint a Shock The Monkeyt, aztán elkezdődött az úgymond főétel fejezet, ahol már a teljes fénytechnikát bevetették. Itt volt többek között Digging In The Dirt, Solisbury Hill, vagy a Primus által is feldolgozott The Family And The Fishing Net. A blokk végén egy új dal is becsúszott Why Don’t You Show Yourself címmel, amely – ha jól értettem - eredetileg egy háromrészes dokumentumfilmhez írt trilógia része, és a következő lemezen kap majd helyet. Utána meg desszertként jött a teljes So lemez.
Gabriel turnécsapatának gerince régóta ugyanazokból az arcokból áll. Az öreg nemes egyszerűséggel összegereblyézte a szakma legjobbjait minden hangszerre. Van az a szöveg, hogy a basszusgitáros a zenekar egyszerű embere. Nos, valószínűleg Tony Levin ezt a mondást még nem hallotta, vagy nem akar róla tudomást venni, de hát aki olyan futóbolondokkal közösködik, mint Robert Fripp, attól nem is várhatunk más hozzáállást. A fazon a basszusgitározás mellett öthúros elektromos bőgőn, Chapman Sticken – ami úgy néz ki, mint egy tíz vagy tizenkét húros felturbózott citera, ütögetni kell, ezt szaknyelven tappingnek hívják – játszott, az elektronikusabb dalokban néha még szintetizátoron is hozott néhány szólamot, két hangszeren egyszerre játszva. Mindezt olyan játszi könnyedséggel, mint ahogy más leszalad a sarki közértbe tejért.
Ez amúgy az összes többi zenészre igaz, Manu Katché szintén minimum dandártábornok lehetne, ha a zenében léteznének rangok, egy-két pörgetésére hangosan káromkodtam, ami egy magamfajta bunkó metálosnál a csodálat feltétlen jele. Nem véletlen, hogy Jan Garbarektől Stingig a fél popszakma neki szól, ha éppen fel kéne csörömpölni valamelyik lemezüket. Gitáron szintén egy régi harcostárs, David Rhodes működött közre, aki számonként cserélgette a hangszereit, a repertoárja a tiszta akusztikus hangzástól a széteffektezett, totálisan absztrakt hangfüggönyökig mindent tartalmazott, hadd sápadjanak a pentatonhuszárok. Néhány dalban még egy Besenyő Pista bácsi-féle fej nélküli lapátgitárt is – aminek a hivatalos neve amúgy Steinberger, ha valakit érdekel – előkapott, hogy aztán körtáncoljon egyet a többiekkel az aktuális szám koreográfiájára.
Billentyűs hangszereken David Sancious – Bruce Springsteen vagy ismét Sting mellől lehet ismerni – szerepelt, az akusztikus blokkban az említett tangóharmonikán és gitáron is játszott. Rajtuk kívül két énekesnő, Jennie Abrahamson és Linnea Olsson tette teljessé a produkciót, előbbi énekelte Kate Bush szólamát a Don’t Give Upban, utóbbi pedig az egyik dalban mintegy mellékesen csellózott. Ilyen egyfunkciós, nyeretlen kétévesekből állt a csapat, vannak, akik így csinálják.
Nem tudtam nem gyanakodni, hogy vajon van-e a konzerv anyag, sampleres rásegítés, mivel Gabriel dacára annak, hogy körülbelül már százharminchét éves, gyakorlatilag lemezminőségben énekelte végig a koncertet. Ugyanakkor a precízen megtervezett show ellenére volt egy rakás olyan momentum, ami improvizatív jellegűnek tűnt. Sokszor eltértek a lemezverzióktól, egy-egy versszak máshogy ritmizálódott, szóval bár nehéz elhinnem, hogy mindössze a színpadon lévő hét ember hozta össze ezt, mégis hajlok rá. A fény- és kivetítőtechnika még erre is rádobott egy lapáttal, tényleg lenyűgöző volt, nem is vállalkoznék arra, hogy megfejtsem, melyik kamerából – volt vagy egy tucat – hogyan került a jel a kivetítőre, és hogyan oldották meg, hogy a Red Rain alatt az élőben játszó zenészek figurája vörös négyzetekre essen szét.
A látványra fektetett hangsúly persze nem meglepő, Gabriel már a korai Genesis idejében is folyamatosan csinálta a színházat, elég csak a Colony Of The Slippermen „Dudorember” jelmezére gondolni. (Akit egyébként a szám címe emlékeztetne egy Mastodon-daléra, rájöhet, hogy ők is tudják, jó helyről érdemes nyúlni, de ez más lapra tartozik.) A mostani show nem más, mint azoknak az elképzeléseknek a teljesen kiforrott megvalósítása. Elég csak a koncert felépítését nézni: visszafogott, már-már intim hangulatú kezdés, utána egyre fajsúlyosabb számok, a végén meg a slágerparádé a So dalaival. Hősünk nagyjából negyvenöt éve az első Genesis-koncertek felépítését is így tervezte, úgy látszik, ez a forgatókönyv a mai napig beválik neki.
Megtervezettsége ellenére érdekes módon mégsem volt steril, vagy teátrális az előadás, szerepjáték helyett valódi mondanivalót, igazi érzéseket kaptunk, hibátlan zenei körítéssel és technikával. Ritkán jutok el olyan koncertre, ahol szinte fizikailag érezhető egyfajta spirituális energia, de azt hiszem, aki a ráadást záró Bikonál nem érzett valami ilyesmit, az eléggé eltévesztette a házszámot. És bár nyilvánvaló, hogy az elején magyarul elhangzott bevezetőt holnap románul fogja ugyanígy elmondani, nem tudom nem elhinni ennek a vén gazembernek, hogy tényleg komolyan gondolja. (Kovács Attila)
Peter Gabriel onnan
Valahogy úgy vagyok vele, hogy kivételesen nem sajnálom, hogy Peter Gabriel 60 pluszos kora ellenére még mindig színpadon van. Talán mert a hasonló korú, tíz körmükkel a színpadba kapaszkodó hazai művészekkel szemben, Peter Gabriel folyamatosan az elvárhatónál is magasabb színvonalú teljesítményt nyújtja. Aki jelen volt a majdnem napra pontosan tíz évvel ezelőtti körszínpados koncertjén, már belekóstolhatott a Peter Gabriel életérzésbe, jórészük, ha tehette valószínűleg tegnap is ott volt. Peter Gabriel az a zenész, akinek a művészetét nem feltétlenül kell szeretni ahhoz, hogy kíváncsi legyen rá az ember, egyszerűen azért mert minden, ami körülveszi, túlmutat a puszta zenei szórakoztatáson. Kicsit ahhoz tudnám hasonlítani, hogy normális ember ugyebár nem szereti a cirkuszt, de azért egy Cirque du Soleil – előadást szívesen megnéz, mert azért az valamivel több, mint az, hogy „van máááásik”.
A szokásosan lassú kiszolgálás útján jutottunk hozzá az aranyárban mért sörhöz, ezért majdnem lecsúsztunk a főhős felvezetéseként színpadra állított produkcióról, amit ha jól sejtek házon belül, hazai anyagból oldottak meg. Ugyanis Peter Gabriel zenekarának két vokalistája, nevezetesen Jennie Abrahamson és Linnea Olsson adott elő néhány dalt. Szépen daloltak a lányok, ők maguk, ketten oldották meg a hangszeres kíséretet is. Ettől talán még lenyűgözőbb volt az amúgy első ránézésre jelentéktelennek tűnő produkció. Nem volt az. Nem mondom, hogy kardot rántva foglaltam volna el egy országot, de nem is ez volt a cél. Kellemes hangulatba került a közönség, és pont.
Felkapcsolták a villanyokat, és némi átszerelés után kényelmesen korzózva lépett színpadra az est főhőse, aki mostanában leginkább Shifuhoz hasonlít a Kung-fu pandából. Senki ne gondolja, hogy a bárki is lekapcsolta a villanyokat. Rivaldafényben kezdődött a buli. Peter Gabriel a bevezetőben, kicsit magyarul, elmondta, mire számíthatunk az estén. Felvezetőként némi akusztikus andalgást írt elő, mely egyszer csak átvált némileg elektronikusabb hangszerelésű dalokba, ezt követően pedig a 86-os So albumot hallgathatjuk majd meg. Így is lett. Szép sorjában jöttek a színpadra az önmagukban is jelentősnek számító zenészek. Elsőként Tony Levin basszusmágus. Együtt adták elő az OBUT című dalt, amit ki tudja, hogy direkt, vagy véletlenül, de sikerült elrontaniuk, úgyhogy elölről kezdték. Inkább jópofa volt, mint kínos, még mielőtt… Ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy nem fognak belehülyülni a dologba és a színpadon töltött évek számához mérten is viszonylag lazára fogják venni a bulit. Jött a Come Talk To Me, a Shock the Monkey és jöttek még zenészek.
Peter Gabriel volt olyan kedves, hogy ha már a So album megjelenésének 25. évfordulójára szervez turnét, akkor azokat a zenészeket hívja meg, akik a korabeli koncertsorozaton is játszottak. Tony Levin mellett David Rhodes gitáros és a David Sancious billyentyűs is a színpadra lépett az eredeti felállásból. A doboknál Manu Katché szakértett, a vokalistákról, Jennie Abrahamsonról és Linnea Olssonról pedig már szóltunk.
Szép lassan, elegáns megoldással azért az andalgásból igazi sportcsarnok-koncert lett: a negyedik dal, a Family Snapshot felétől már teljes sötétségben és teljes zenekarral ment a buli. Mint már írtuk feljebb, az sem unatkozott, aki nem, vagy csak kevéssé ismeri Peter Gabriel munkásságát, hiszen a dedikáltan minimálnak szánt produkció is lenyűgöző volt. Külön kiemelném a fénytechnikát, ami tökéletes összhangban volt az adott dalokkal. A színpadon lassan aktivizálódtak az emberi erővel mozgatott, a zenészek között guruló, tévéfelvételekből is ismert gémes kameraállványokra szerelt intelligenslámpák, amik szokatlan színpadképet eredményeztek. Innentől kezdve már csak egy dolgunk volt: élvezni a koncertet. Aki a nagy slágerekre várt, az is megkapta a magáét. Volt Big Time, Solsbury Hill, Digging Int He Dirt, Red Rain, Sledge Hammer. Na, erre az is felkapta a fejét, aki ajándékba kapta a jegyet és csak azért volt ott a koncerten. Megjegyzem, hogy részemről maximum fél óra után elkezdek unni bármilyen koncertet, tegnap nem így volt. Úgy éreztem, hogy nagyon is hamar vége lett és még a három számos ráadás után is úgy gondoltam, hogy az lenne az igazi, ha elölről kezdenék az egészet. Azt egyébként jól láttam, hogy Peter Gabriel felsöpört a színpadon, mielőtt felment? (Urbán Szabolcs)
Fotók: MTI/Mohai Balázs
