Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Budapest Bár legújabb albumának bár az eleje és a vége is rendhagyó, tudniillik belecsempésztek egy saját, erre az alkalomra írt, valamint egy másik kortárs szerzeményt is, tematikusan meglehetősen vegyesre sikeredett a dalfelhozatal. Hallhatunk igazán eltalált, és középszerű produkciókat is. A feldolgozott dalok eredetijében szinte semmi közös nincsen, sem származási idejüket, sem előadójukat (a két LGT-szám kivételével) vagy stílusukat tekintve. Megfigyelhetjük viszont, hogy a lemezen már nem a múlt század eleji táncdalok dominálnak, hanem inkább a jó értelemben vett retróra nyitnak, a 60-as, 70-es évek pop-rock-dalaiból válogatva.
A kereteken, az említett első és utolsó számon kívül nem igazán fedezhető föl különösebb koncepció a számlista felépítését és a sorrendet tekintve. Ami viszont az egészet áthatja, hogy a Budapest Bár csapata látványosan és nem titkoltan a mába helyezi őket, szinte már egyáltalán nem törekednek „korabeli” hangzás elérésére, néhány felvétel eredetihez közeli hangulatának megtartásán kívül erőteljesen poposítanak, elektroszvingesítenek, táncolósra, sőt ugrálósra, nagyszínpadosra alkotnak.
A címadó és lemezindító dal (Húszezer éjszakás kaland) egyben az első sajátként jegyzett Budapest Bár-szám is, amelyben „romba dől mindegyik bombabőr” (mintha valahonnan ismerős volna ez a szójáték-megoldás). Szűcs Krisztiánnak sikerült a Dél-Amerika után még egy 30-as éveket idéző dalt írnia, amelyet az előzővel egyetemben elég nehéz komolyan venni, valószínűleg a cél sem ez volt, mindenesetre tükrözi valamelyest a lemez alaphangulatát, amelytől természetétől fogva nem is lehet világmegváltást várni, ahol szinte minden megengedett, ahol fő a jókedv és a szórakozás, na meg némi kötelező elérzékenyülés.
A koncertekről már ismerős Multimilliomos jazzdobos határozottan nem elcsépelt vagy indokolatlan feldolgozás, kiválóan érvényesülnek és beválnak a rockabilly-hátteret felváltó cigányzenekar hangszereinek sajátosságai és az improvizációs megoldások. Ferenczi György és Behumi Dóri is beleéli magát a szerepébe, mondhatni, telitalálat a produkció a maga nemében, valódi és profi újraértelmezéssel van dolgunk, amely emellett megőrzi a dal eredeti hangulatát.
A Keleti András-féle Troli-trolibuszra vártam én, valamint a Titina már kevésbé kiforrott, sokkal inkább eklektikus alkotás, bár fölmerül, hogy lehet-e belőlük többet kihozni, mint amit sikerült. A dal jellege miatt talán az átlagosnál nagyobb szükség volt az elektroszving-beütés elérésére, azonban az instrumentális, kissé erőltetetten beszuszakolt hegedű- és cimbalombetétektől, illetve ezek „lekeverésétől” ez a szám így túl sok, egyben túl kevés lett, mintha nem tudta volna eldönteni magát.
Hasonlóan felemásra sikerült Mező Misi debütálása. Igaz, hogy kétségkívül mély átéléssel és a megszokott magná-s stílusban énekli Az utolsó szerelmes dalt, de nem tudott sok újat hozzáadni az egyébként is eléggé karakteres LGT-számhoz, melyet a végig zavaróan erős dobalap sem tudott feldobni. Egyedül a hegedűszóló ébreszti föl az embert a hallgatása közben, amelyet viszont az effektezés sem tudott elrontani.
Rutkai Bori Mr. Alkohol-ja nem kíván túl sok magyarázatot, bohókás szvinges átdolgozása Koncz Zsuzsa klasszikusának, amelyet Bori kissé egyhangúan, kissé flegmán, néhol hamiskásan énekelt föl, időnként azért megcsillantva pozitív ruttkaiboris elemeket, melyeket végig könnyűszerrel tudott volna kivitelezni az ő kvalitásaival. Egy kis odafigyeléssel meglehetett volna benne a sláger lehetősége, de így semmiképpen nem lehet húzódalnak tekinteni. A zenekari betétek ebben is kifogástalanok.
Lovasi András viszont ezen a korongon nyújtotta a legtöbbet az előző Budapest báros mutatványaihoz képest, jóvátéve szörnyűséges mélyrepülését, a Szilvafácská-t is. Most úgy érezni, hogy a helyén van a dolog, dögös és hiteles Boogie a zongorán-t hallhatunk tőle. Az egyik legerősebb dal az albumon, jó volt a választás, és bizonyára munka is volt vele, hogy ez így szóljon egyben.
Az instrumentálisan előadott Money, money, money-hoz nincs mit hozzáfűzni, a közismert retrószámból csináltak egy mulatós-jazzes-elektronikus egyveleget, az „igényessebb” fajtából.
Az egyik legjobban hangszerelt dal a bossanovás Énmellettem elaludni nem lehet, de sajnos Németh Juci bosszantó affektálásától most sem kímél meg bennünket, csak magyaráznák el, miért bohóckodik el valaki egy valóban az ő egyéniségéhez illeszkedő számot – így lehet bármennyire szuper az énekhangja, egyszerűen üressé válik.
A lemez egyetlen énekelt nem magyar zeneszáma Frenk közvetítésében David Bowie Tonight-ja. Egészen izgalmas újragondolás, hangsúlyos cimbalom-, bőgő- és hegedűhangzással, és némi jól felépített stíluskeveréssel, szépen épül egymásra a nosztalgikus-szentimentális és a funky. Az ilyen tudatos és magas szintű megvalósításokból látszik, hogy nem merült még ki eme társulás.
Amint elindul a Dél-Amerika Behumi Dóri tolmácsolásában, bizonyára kevesen maradnak a helyükön. Ez a Heaven Street Seven-parafrázis az élő bizonyítéka, hogy lehet egy ilyen dalt manírok és túljátszás nélkül is elénekelni úgy, hogy az így is egészen egyedi. Jó hallgatni, Dóri hangja kifejezetten előnyére vált a dalnak, még ha a végére úgy is érezzük, hogy egy Jutasi-féle elektroszving-partin vagyunk, ahol még a Delta főcímzenéjét bekeverni sem ciki, annyira.
Kollár-Klemencz László saját dalát hozta, amelynek szövege, mint azt mindenki tudja, Erdős Virág tollát dicséri. Az Ezt is elviszem magammal kicsit talán hatásvadász, de azért találó befejezés, a hangszeres kíséret a kartartikus hatás elérése érdekében kellően patetikus, de még a jó ízlés határán belül van. Ezúttal az énekes szerethetőn őszinte lénye viszi el a záróakkordot.
