Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az a helyzet, hogy a Tankcsapda a magyar rockzenében körülbelül olyan szerepet tölt be, mint a Metallica nemzetközi szinten. Hetfieldék is állandóan megkapják, hogy a régi lemezek így meg úgy, Lars nem tud dobolni, Hammet a világ legrosszabb gitárosa, és még sorolhatnám. Ezzel együtt kell tudni élni, hiszen messziről csak a hegynek a csúcsa látszik, és ha valaki épp arrafelé vágja a fát, akkor általában őt kritizálják a legjobban, hogy szarul áll a balta a kezében, bár ez legalább három képzavar egy mondatban, hogy Fábry Sándort idézzem. Ugyanakkor a tegnapi EFOTT-os koncert nagyon is rendben volt, még ha jelen posztomnak nem is az a célja, hogy az első marék földet dobjam a lövészárokba.
Az EFOTT-on való részvétel, és az, hogy én írok a rendezvényről, kizárólag annak köszönhető, hogy szerettem volna egy hétig legálisan lógni a szülővárosomban, találkozni néhány régi cimborával, meg eltölteni egy kis időt a családdal, és ha már így alakult, megnézni pár koncertet. A felhozatal persze vajmi kevéssé találkozik az ízlésemmel, vagy annak hiányával, ugyanakkor nem várom el, hogy egy ilyen jellegű rendezvényen vetésforgóban lépjen fel mondjuk a Godflesh, a Morbid Angel meg a Dodheimsgard. Van elég erre szakosodott fesztivál máshol. Ugyanakkor így minden kétséget kizáróan objektív beszámolók születnek majd, hiszen nem vakítja el szememet a rajongás vakító fáklyájának fényszórója vagy mi. Szóval ez itt az EFOTT death metalos szemszögből, reklamálni majd lehet a kommentekben, meg személyesen ma estétől a helyszínen. Onnan ismertek majd meg, hogy én vagyok az.
Az Egyetemváros egy elég jól bejáratott fesztiválhelyszín, ahol emlékeim szerint minden korábbi hasonló rendezvényen - MEN, Rocktoberfest, stb. - nagyon egyszerűen ment a közlekedés a színpadok között. Idén viszont az uszoda mellé tették a bejáratot, amivel nem lenne nagy gond, ha utána nem kellene egy szabályos kordonlabirintuson keresztülszenvednie magát a parasztnak, amelyben egy idő után még józanul is Minótauruszt meg Thészeuszt vizionálja. Amíg kimentem egy ismerős elé a bejárathoz, majd visszaballagtam a Nagyszínpadhoz, kis túlzással a legutóbbi Nile-lemez felét végig tudtam hallgatni. Ez kifelé csak rosszabbodott, mert kijárat is csak ugyanott van, hiába próbálkoztunk vagy öt helyen, ennek köszönhetően vagy két kilométert lehetett gyalogolni a légvonalban kb. háromszáz méterre leparkolt autóhoz. Értem én, hogy kellenek a szabályok, meg hogy befelé fontos, hogy mindenkire oda legyen figyelve, de kifelé menet ez szerintem teljesen indokolatlan. Ha túrázni akarok, kimegyek a Bükkbe, vagy a fesztivál által kínált programok valamelyikét választom, nem a kordonok közötti félórás tévelygést. Ennek köszönhetően a Helland és a Zanzibár koncertjeiből csak pár dalt sikerült elkapnom, ezek alapján meg nem írnék részletes beszámolót, bár előbbiek Mr.Crowley-feldolgozásában Nagy Dávid gitáros remekül interpretálta Mr.Rhoads szólóit.
Boldogult tinédzseréveimben a haverjaim jelentős része imádta Lukácsékat, első sörfogyasztásaimat a miskolci Rockgödörben gyakran kísérték a zenegépből a Legjobb méreg meg a Jönnek a férgek dalai. Jómagam sosem voltam a Tankcsapda B-közép tagja, de mivel megvan már öt éve is annak, hogy láttam őket koncerten, kíváncsian vártam, mit nyújtanak majd a 25 éves évfordulójukat ünneplő fesztiválturné miskolci állomásán. A kiírt kezdéshez képest szinte percre pontosan csapott bele a trió a Rock N' Rollnak hívott-tal, nem sokkal később meg jött A civilizáció vége, a Jönnek a férgek, meg a Gyűrd össze a lepedőt. Ebből már sejthető volt, hogy a jubileumra való tekintettel az ilyenkor szokásos best of program mellett kapunk egy kis múltidézést is. És hát ezeket a dalokat, ha legalább egy rocker vagy "alteros" volt az osztályodban, még akkor is ismered, ha az egész kilencvenes években Mr.President meg Ámokfutók-diétán éltél. Olyan érzés hallani őket, mint amikor összefutsz egy rég látott haverral, akivel nem jártatok mindig össze, de azért egy-két sört megittatok együtt. Az meg annyira nem kellemetlen.
A látványra nem lehetett panasz, úgy két dalonként elsütötték a pirót, a kivetítés és a led-fal is profi volt, és a zenekar is kifejezetten jó formában és hangulatban állt a színpadra. Lukács és a gitáros Sidi egységesen fekete pólóra húzott farmermellényben jelentek meg, a frontember még egy olyan fejkendőt is felvett talán a nosztalgiázás jegyében, amilyet utoljára Axl Rose meg szorgos imitátorai hordtak a kilencvenes évek elején, Fejes dobszerelése meg egy több méter magas emelvényen kapott helyet. A hangzás meglehetősen énekcentrikusra sikeredett, néha kifejezetten hiányoltam a gitárokat, de nyilván náluk elég fontos a szöveg, meg amúgy is írtam már korábban, hogy a magam részéről ha élvezhetően és érthetően szól egy zenekar, pláne szabadtéren, akkor kurvára leszarom azt, hogy milyen hosszú a visszhang a verze végén.
Pár perccel a kezdés után a koncert szabályos népünnepély jelleget öltött, a későn érkezők közül többen üvöltve rohantak előre, így gyakorlatilag egy teljes hegyoldalnyi közönség gyűlt össze - becslésben nem vagyok jó - akik között egyaránt megfigyelhettem húszcentis magassarkúban tipegő plázalidérceket, első berúgásaik egyikét abszolváló kezdő metálosokat, bölcsészlányokat, masszív alkoholistákat, vagy tinédzserkorukat újraélő családapákat. Azt hiszem, innentől kezdve nincs is értelme annak a fejtegetésnek, hogy mikor volt jobb a Tankcsapda, hiszen koncertkörülmények között az olyan számok is nagyot szóltak, mint a Mi a fasz van?, ami pedig korábban úgy ment el mellettem köszönés nélkül, mint a Lillafüred Intercity Nyékládházánál. Kellemes meglepetés volt még - nekem legalábbis - a Félre a tréfát - Éjszaka részegen haza - Baj van! daltrió az őskorból, meg az, hogy milyen lelazultan, jókedvűen játszott a zenekar.
Nem jegyzeteltem, de olyan 25-26 dal hangzott el az este folyamán, tehát azzal sem vádolhatók, hogy haknira vették volna a dolgot. Száz szónak is egy a vége, jól sikerült koncert volt ez, aminek biztos jele, ha egy magamfajta cinikus ízlésfasiszta is mosolyogva bólogat a végén, pedig két és fél órán keresztül bármit meg tudok unni. Ettől ugyan nem fogom gyakrabban hallgatni az utolsó lemezt, de ha valami jó volt, akkor azt sem érdemes elhallgatni.
Mára a Beatrice/Kiscsillag/Quimby hármast terveztem, szóval nyolc óra szórakozás és nyolc óra pihenés után
ismét jelentkezem.
(Fotók: Bódis Krisztián, Szegletes Andrea)
