Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Azt nem lehet mondani, hogy ezek a lemezek tegnap jelentek volna meg, de ha már írtunk róluk kritikát, most megmutatjuk. Kattintás után biztonsági dream pop a Horrorstól, minimalista ambient Julianna Barwicktól, rutinpop Mariah Carey-től és sok vendégművészétől, éterien sötét folk Marissa Nadlertől, és jól sikerült barokkos pop Sophie Ellis-Bextortól.
The Horrors – Luminous
(XL)
A 2011-ben a zseniális Skyinggal előálló The Horrors már csak nevében horrorisztikus. A Pink Floyd legelszálltabb pillanatait idéző, maszatos szintetizátorokkal megtűzdelt neo-pszichedelikus zenéjük annak idején igazi nóvumnak hatott, ám a várva-várt folytatás azonban sajnos nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Az angol csapat koncepciója olyannyira nem változott, hogy új, Luminous című albumuk pontosan úgy hangzik, mintha a Skying b-oldalát hallgatnánk. Míg az első három lemezen megfigyelhető volt egy folyamatos fejlődés, a Horrors most körömszakadtáig ragaszkodik a pár éve sikerre vitt recepthez, és az előrelépés szándékát se mutatva varázsol gyönyörű, ám roppantul kiszámítható dream pop dallamokat. Végső soron a lemez ugyan rossznak semmiképpen sem mondható: kellő képen lebegő és andalító, ám a srácok pályáján végigtekintve, a Luminous ha nem is visszalépés, de mindenképpen megrekedés, és a legkevésbé sikerült Horrors produkció. (Értékelés: 3 / 5 csillag)
Julianna Barwick – Rosabi EP
(Dead Oceans)
Nepenthe című nagylemeze után Julianna Barwick, az ambient új sztárja új EP-vel jelentkezik. A négyszámos Rosabi halad a megkezdett úton, és Barwick minimalista módszerekkel, legtöbbször kizárólag hangjából építkezve tárja elénk a gyönyörű, lebegő hangkollázsokat, és az egymást átölelő kórusok és lágy szintetizátorhangok fátylát néhol egy-két furcsa hangeffekt teszi változatosabbá. Julianna Barwicket nyugodtan nevezhetjük a műfaj királynőjének, ám a Rosabi kicsit olyan, mintha a Nepenthe b-oldalas számait adta volna közre. A dalok nagyrészt megállnak az ötletelés szintjén, és ugyan remek meglátásokkal találkozhatunk, az egész kicsit befejezetlennek tűnik. Egy-két végighallgatást azért bőven megér az EP, hiszen az énekesnő egyedi fűszerezésével a stílus új szférákba emelkedik, és egyszerűsége miatt még az is rákaphat, aki a giccs-faktor miatt kerülte ezt a műfajt. (Értékelés: 3,5 / 5 csillag)
Mariah Carey – Me. I Am Mariah… The Elusive Chanteuse
(Def Jam)
Karrierje elején Mariah Carey azon a klasszikus soul vonalon indult el, mint Whitney Houston, azonban hamarosan egy hiphop ritmusokkal fűszerezett pop énekesnőként találta magát, aki nagyon szeretett volna díva lenni, de Beyoncéhez hasonlóan ő se tudott határvonalat húzni a seggrázós dalok és a komoly hangterjedelmet kívánó szerzemények közé. A kilencvenes évek közkedvelt csalogánya most új lemezzel jelentkezik, és a Me. I Am Mariah… The Elusive Chanteuse-zel még mindig a régi-új receptet követi. Az albumon található néhány komoly ballada (mint amilyen a lemezt indító Cry), de ismét a feledhető, egynyári dalocskák kerültek túlsúlyba. A lemezt ezúttal jól megpakolták közreműködőkkel is, így fülön csíphetjük Miguelt, a nagypapa korára is óvodás hangon rappelő Fabolous-t, valamint Wale-t, akinek az egész karrierje indokolatlan. A lemez jobb pillanataiban hallhatunk egy ötletes Wu-Tang-hangmintát, egy korrekt Nas-verzét, amelyet sajnos ellensúlyoz R. Kelly jelenléte, aki gyanús (és bizonyíték hiányában lezárt) pedofil-ügyei óta az utóbbi 10 év egyik legellenszenvesebb énekese. A produceri munka nagy részéért Jermaine Dupri a felelős, így marad a nevével fémjelzett tingli-tangli. Mariah Carey korrekt iparos munkát hozott össze, ami még az időnként felcsendülő szexi sellőhang ellenére sem több, mint ártalmatlan háttérzene. (Értékelés: 3 / 5 csillag)
Marissa Nadler – July
(Sacred Bones)
Marissa Nadler immár egy évtizede teszi közzé sötét tónusú folk lemezeit. A fiatal amerikai énekesnő új, July című albumával is a megkezdett úton halad, és a védjegyévé vált, álom és valóság között egyensúlyozó zenét kapjuk ismét. A tizenegy dalban a gitár dominál, de vannak itt zongorával kísért számok is, amelyek talán még melankolikusabbak, mint a gitáros szerzemények. Ugyan a cím alapján valami forró, napsugaras produkcióra számítanánk, de valószínűleg éppen azért kapta az album ezt a címet, hogy ellensúlyozza az ezer színnel lefestett hidegséget és szomorúságot. Az énekesnő éteri, kísérteties vokáljaihoz kétség kívül megfelelő lelkiállapot szükségeltetik, ám akit egyszer magával ragad, azt nehezen ereszti. Az album első kislemeze a Dead City Emily remekül lefesti azt az édesbús világot, amelyet az énekesnő egész munkássága sugároz magából. A dalok első hallásra kicsit ugyanolyannak, egysíkúnak tűnnek, de ez ebben az esetben kifejezett előny – Marissa játéka hipnotizáló, elringató, és megkapóan szomorú. (Értékelés: 4 / 5 csillag)
Sophie Ellis-Bextor – Wanderlust
(EBGB’s)
Úgy tűnik, végleg maga mögött hagyta a diszkó korszakot a fotómodellből énekesnővé avanzsált Sophie Ellis-Bextor. Új, Wanderlust című lemezén még egy kicsi neonfény sincs, helyette viszont tizenegy letisztult, barokkos pop szerzemény várja a hallgatót. A számok egytől egyig elegánsak, nem arcba mászóak, és ugyan semmi igazán különleges nincs bennük, mégis több a Wanderlust korrekt iparos munkánál. Talán az énekesnőtől eddig szokatlan hangszerelés miatt működik a lemez, de annyi biztos, hogy a rövid, mindössze negyven perces játékidő ritka egységes képet mutat. Mégpedig olyannyira egyben van a lemez, hogy a beharangozó Young Blood helyett tulajdonképpen bármely számot ki lehetett volna választani e célra. Ugyan bele lehetne köti néhány áthallásba, a Wanderlust mégis egy meglepően jól sikerült hallgatnivaló, középtempós, élő hangszeres dalokkal, és egy karrierje csúcspontján túl új célokat kitűző énekesnővel. (Értékelés: 4 / 5 csillag)
