Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Sziget nyereséges lett. Több tízezer jegyet adtak el a nullszaldó felett, és látogatórekord is dúlt a csütörtöki 85 ezer látogatóval. Azon lehetne vitatkozni, hogy elbír-e ennyi embert egyszerre a rendezvény, meg azon is, hogy kellenének még helyszínek (rockszínpad, partyaréna), de tény, hogy ez egy sikeres buli volt, ahol legtöbbször mi is jól éreztük magunkat. Például az utolsó nap koncertjein. (Galériák: Martin Wanda, címlapkép: Mohai Balázs )
Az enervált tömeg
A Kooks, bár még mindig csak tízéves zenekar, korábban már headlinerként is járt a Szigeten. Ez azonban még az indierock egy boldogabb időszakában történt, úgyhogy ezúttal a nagyszínpad 17:45-ös sávját kapták meg Luke Pritchardék. A tömeg az időponthoz képest nagy volt, bár annyira talán nem, mint az Imagine Dragons koncertjén. Ha már felmerült, érdemes össze is hasonlítani a két fellépést: az Imagine Dragons nagyobb aktuális slágereket, de kevesebb jó számot tudott felmutatni, a Kooks pedig összerakott egy vonzó setlistet, és tök jól előadta. Mondhatni jobb koncertet adott, mint az Imagine Dragons, ehhez képest a közönség mégis az utóbbit szerette jobban.
A tegnapi Kookson meglepően statikus és elcsigázott volt a tömeg, hiába próbáltak a srácok életet lehelni beléjük. Az első pár soron kívül alig mozgott együtt a nézősereg a zenére, a legkínosabb talán az volt, mikor a guggoltatásnál eltelt vagy két perc, mire többszöri felszólításra a tömeg kb. kétharmada beadta a derekát. Ez egyébként lehet, hogy a vasárnapi fáradtságnak tudható be, már többször is észrevettem, mintha a Sziget utolsó napján gyakrabban lennének ilyen enervált bulik. Ide kapcsolódik, hogy a Kooks előtt játszó Triggerfingerből csak két dalt kaptam el, de a másodikat pont azzal vezette fel Ruben Block énekes, hogy egy csendesen kezdődő szám következik, úgyhogy passzolni fog hozzátok. Mindettől függetlenül a Kooks egy jó koncertet adott, még ha a közönség túl fáradt volt is ezt befogadni. (Magyar Ádám)
Hey Ya!
Az van, hogy az idei Sziget legnagyobb történése az idén hosszú szünet után újra összeállt Outkast fellépése volt. A kéttagú rapzenekar 2006-ban adott ki lemezt utoljára, szóval vad újdonságokra nem számíthattunk, de hát ez tényleg teljesen mindegy, amikor az ember élőben hallhatja a Ms. Jacksont. Az ilyen fellépéseknél igazából mindig az a kérdés, hogy mennyire tűnik az egymásra unt tagok egyszerű pénzkereseti lehetőségének az egész. Mivel André 3000 és Big Boi szólóban is sikeresek, ezért valószínűleg nem voltak annyira rászorulva arra, hogy megint együtt töltsenek pár hónapot, így inkább tűntek két régi havernek, akik felemlegetik, régen milyen iszonyat fasza dolgokat csináltak együtt.
Közben mindent elkövettek, hogy fenntartsák a figyelmét a közönségnek, aminek egy része jól láthatóan csak a Hey Ya! miatt fáradt ki: voltak fekete labdák, látványos vetítés, ráadásul iszonyatosan jó nőket hoztak vokálosnak, és még hangszereket is adtak a kezükbe. Ezzel végül össze is jött az idei Sziget kimagaslóan legjobb koncertje, az Outkast bebizonyította, hogy miért lett ekkora név, a Whole World pedig még akkor is a zenekar legjobb dala, ha a Hey Ya! után a legtöbb felhajtott gallérban érkezett férfi visszaszivárgott a VIP-be. (Fekő Ádám)
A rasszisták
Hogy a NOFX-ben kit illet meg leginkább a „zenekari főhülye” titulus, azt nehéz lenne egyértelműen eldönteni. Ugyan melyik zenekar rasszistázná le a rajongóit azért, amiért a nagyszínpados OutKast helyett inkább őket nézik meg? Mindemellett Fat Mike magyartudását is megcsillogtatta a nagyrészt külföldiekből álló közönség előtt, valahogy így: „"Here's a little Hungarian lession for you: bászdmeg means thank you."
A kaliforniai endorfinpunk atyjai ezúttal leginkább az utóbbi három-négy lemezről szemezgettek, amit csak üdvözölni lehetett, ugyanis a 72 Hookers, az I Belive In Godess, a Franco Un-American vagy a Ronnie & Mags simán felér bármelyik korai szerzeményükkel. Persze volt némi reggae-s lazulás is az Eat The Meek és a Kill All The White Man jóvoltából, melyek után közben felettébb jólesett teljes átéléssel és egyetértésben üvölteni a Murder The Government sorait. Kiváltképp, hogy sátras koncerthez képest a hangzás is egészen elfogadható volt. A fiúk hibátlan koncertet toltak, tökéletes lezárása volt az egész heti kulturális atomcsapások sorozatának. (nausea)
A csodabogár
A La Roux a Sziget legnagyobb meglepetését hozta számomra azzal, hogy a megszokott heringparti helyett csak félházat csinált az A38 sátorban. Ez mondjuk lehet inkább a közel párhuzamosan játszó Calvin Harrisnek köszönhető, semmint annak, hogy ennyire nem kíváncsiak az emberek Elly Jackson és társai szintipopjára. Akárhogy is volt, az biztos, hogy örültem neki, hogy újra emberi körülmények között lehet élvezni egy esti koncertet az A38 színpadnál, és elég jó buli is lett belőle.
Az angol énekesnő már önmagában elvitte a show-t, hiszen minden szempontból különleges volt – a hangja, a külseje (fellépőruhájával, egy fehér ballonkabáttal együtt), és a színpadi mozgása is abszolút egyedinek, sőt különcnek volt nevezhető. Néha még az is megfordult a fejemben, hogy nem biztos, hogy színpadra való, de igazából pont ez a csodabogárság teszi érdekessé a közönség számára a dalokon kívül. Ezekből egyébként tizenötöt hallhattunk, hetet az új, nyolcat a régi albumról, köztük persze az In for the Kill-I’m not Your Toy-Bulletproof hármassal, melyek közül utóbbi a koncert záródala volt. Lehet, hogy csak nekem tűnt úgy, hogy a műsor elég hosszúra sikeredett, de annyira azért nem volt az, hogy a végére elegem legyen már Jackson hangjából és a szintikből. Sőt, azt lehet mondani, hogy ez így volt pont jó, és egy tök jó Sziget-zárókoncertet láthattak azok, akik már nem akartak Darkside-ra vagy később Borgore-ra menni. (Magyar Ádám)
Parasztvakítás
Calvin Harris annak idején ígéretes elektronikus zenei producerként kezdte pályafutását, aztán valami megváltozott a Ready For The Weekend után. Harris az egyszerűbb, de nyilván több bevételt hozó utat választotta. Ez be is jött, mert azóta lelkesen elkezdték azok az emberek hallgatni, akikkel soha sem szeretnék zeneileg közösséget vállalni.
Tavaly David Guetta zárta a Szigetet, akkor kiderült, hogy az End Show tulajdonképpen azt jelenti magyarra fordítva, hogy parasztvakítás. Idén is ennek megfelelően egy felturbózott falunap hangulata volt a záróbulinak, ahol tényleg minden szirszar volt. Calvin Harrisből a kivetítőn is legtöbbször csak a sziluettje látszott és az sem volt valami izgalmas, sőt lehet nem is ő volt. Valószínűleg ez sem zavart volna senkit, mert én elismerem ugyan, hogy megírja a dalokat vagy komponálja vagy producerkedi, vagy akárhogy nevezzük, de az, ahogy ezt a színpadon interpretálja, azt bármelyikünk meg tudná csinálni.
Pedig Harris munkásságának néhány dala pontosan alkalmas lenne arra, hogy élő hangszerekkel elő lehessen adni, és akkor azt mondanám, hogy végre valami rohadt jót láttam. De mennyivel egyszerűbb egy laptoptáskával turnéra indulni, mint egy komplett zenekarral. Főleg, ha az emberek így is világító rudakkal hadonásznak rá esztelenül, meg sikítoznak, ha konfettit lőnek az égbe, és a kiállás alatt fotózgatják, ahogy a lézer megcsillan az ezüst konfettin, háttérben pedig felgyullad egy lángcsóva. Majd mikor néhány tűzijátékot is fellőnek, akkor sírás közeli hangulatban ölelgetik egymást, hogy ekkora show-t már régen láttak. Hatalmas szabadtéri diszkós buli volt ez, ami ugyanúgy folytatódhatott utána a kocsmákban, ugyanazokkal a zenékkel és ugyanazzal a hadonászással egészen, amíg bírta a villogó rúd. (Juhász Edina)
