Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A kilencvenes évek nagy túlélője, a karrierjét hullámhegyekkel és völgyekkel, meglepő együttműködésekkel és hollywoodi kitérőkkel egyaránt tarkító Common most egy borongós koncept lemezzel tér vissza a mainstream hip-hop fellegvárában, a Def Jamnél. A Nobody’s Smiling a Chicagóban tapasztalható, fiatalok körében egyre gyakoribb fizikai és mentális erőszakra reflektál, a maga tizenhárom felvételével. A város első országos, és világsikert elért mikrofonistája három évet várt, hogy ezzel az alapvetően sötét, egyszerre a múltba és előre tekintő lemezzel megpróbálja a lehetetlent: a nagypályás kommerciális sikert. Eddig úgy tűnik sikerül neki.
“Chicago saját GangStarr-ja” – így jellemzi a lemez producerével, No I.D.-vel alkotott párosukat a Rewind című felvételen Common. A ‘91-ben megjelent Can I Borrow A Dollar? debüt-lemez sikertelensége után – mindössze 3000 embert érdekelt annyira, hogy fizessen is érte - majdnem befejezte a rövid életű rap karriert. Az akkor szintén kezdő beatmakerrel való közös munka azonban, második körben már meghozta a sikert, és az olyan trackeknek hála, mint az I Used to Love H.E.R., vagy a Retrospect For Life katapultálta kettőjüket és velük együtt Illinois állam fővárosát a hip-hop térképére. Tizenhét év szünet után 2011-ben a The Dreamer/The Believer lemezt újra együtt vették fel, elkészítve az év egyik legnagyobb dobását a műfajban. No I.D. közben a Def Jam egyik vezetőjévé lépett elő, pozícióját pedig, olyan No.1. slágerek szállításával erősítette meg, mint a Heartless, a Black Skinhead (Kanye West), vagy a Daughters (Nas). Ilyen körülmények közt napjaink vezető hip-hop labele arra sem mondhatott nemet, hogy gondozza a producer saját cégének - Artium Records - kiadványait. Főleg az után, hogy a neo-soul énekesnőből Amerika kedvenc címlaplányává előlépő Jhené Aiko is így került az ernyőjük alá. Az pedig már csak ráadás volt, hogy a régi barát Common is ezen az úton landolt a Rick Rubin által harminc évvel korábban egy koszos New York-i koli szobában alapított, ma milliárdos business-t bonyolító kiadónál.
A Common diszkográfiában azonban nem csak, No I.D. az egyetlen fontos producer. Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy játszi könnyedséggel rímelő barátunk sikereinek és bukásainak történetét mindig a keverő túlsó oldalán ülő alakok irányították. A Q-Tip alagsori stúdiójában megismert J Dilla - ahogyan ő fogalmaz: “I found the new Premo” - meghozta számára az első aranylemezt, a szintén chicagói Kanye West pedig előbb megmentette, majd minden korábbinál magasabb szintre helyezte karrierjét a kritikai és eladásbeli sikereket egyaránt elérő Be és Finding Forever albumokkal. Egyedül, tőlük szokatlan módon Pharrell és a Neptunes nem tudott igazán sikerre vinni egyetlen Common korongot sem, pedig kétszer is nekifutottak: elsőként a Jimi Hendrix inspirálta Electric Circus kislemez dalaival, majd a szintén jelentős visszalépésnek tekinthető Universal Mind Control szinte egészével.
No I.D.-vel azonban 2014-ben is működik a kémia. Legyen szó “spirituálisnak” bélyegzett, gospel-témával operáló, sötét darabról, mint a Kingdom, vagy abszolút trendi, hatásos pergőkkel a villantás/gyémántok témakörnek nekifeszülő Diamonds. A két felvétel a Nobody’s Smiling két eddig megjelent kislemeze is egyben. Előbbihez Hype Williams rendezett nagy ívű – utcai bűnözést, padlóba rejtett pénzköteget és Rolls-Royce-t igen, a két főszereplő MC-t nem szerepeltető – összességében csalódás videót. Még jó, hogy a Big Sean rímeivel tuningolt utóbbi darab vizuális támogatása már erősre sikerült, kis jóindulattal még a klubokba is oda érhet, Big Sean pedig most egyértelműen a “hipermenőfiatalemszík” klubjában játszik, olyan multi-platina pályatársakkal, mint J. Cole vagy Drake. Rajta kívül vannak még a lemezen épp a húszas éveikbe érő közreműködők bőven, gondosan válogatva elsősorban a Def Jam/Artium/Chicago háromszögből. Common állítja, hogy ő véglegesítette a vendégek névsorát, de tény hogy az említett kiadók vezérei sem válogathattak volna jobban a nagyreményű, szerződéssel magukhoz láncolt újoncok között. A már említett, az “r&b legszexibb új hangjának” kikiáltott, tényleg igazán fotogén Jhené Aiko (Artium) mellett énekel még a hasonlóan dögös Snoh Aalegra (Artium), Elijah Blake (Artium), rímel Vince Staples (Def Jam) és persze ott van két számban a Cocaine 80’s (Artium) is. Utóbbi kollektíva nemcsak nevében díjnyertes, hanem munkájában is. Hasonlóan működik, mint a néhány évet és váltakozó felállást megért The Ummah (J Dilla, Q-Tip, Ali Shaheed), vagy a The Soulsquarians (Questlove, Erykah Badu, D’Angelo, J Dilla, James Poyser) szuper-groupok. Egyfajta producer/dalszövegíró/zenész közösség, produkciós csapat, ha úgy tetszik, akik időről-időre különböző előadók mögé sorakoznak fel, miközben saját darabokon is dolgoznak. A hang - a legutóbb éppen Justin Timberlake-et kisegítő - James Fauntleroy, az ütem pedig maga, No I.D., aki a Nobody’s Smiling-on szinte kizárólag minimális rövidségű, repetitív, sok esetben torzított mintákat használ, legyen szó egy mondatról Notorious B.I.G.-től (Speak My Piece), vagy egy visszafelé lejátszott énekfoszlányról Ms. Aikotól (Blak Majik).
Common tizedik albuma se nem a legslágeresebb, se nem a legösszetettebb, megosztja majd a kritikusait, komor hangvétele pedig valószínűleg a közönségét is, de a nagy chicagói lírikus életművében pontos helye van. Az pedig, hogy a Billboard ötödik helyén nyitott bizonyítja, hogy akik már csak színészként (Füstölgő ászok, Amerikai gengszter, Wanted) tekintettek Lonnie Lynn Jr.-ra tévednek, és a profin formált felelősségteljes, intelligens, gyakran családcentrikus rímekre a tengerentúli hip-hop-piacon is akad még kereslet.
