Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Tegnap este először lépett Magyarországon színpadra a Blondie. Az idén negyvenéves zenekar fellépése nem csak ezért volt kuriózum, hanem alanyi jogon is, hiszen mégiscsak a nyolcvanas évek elejének egyik legnagyobb hatású zenekaráról beszélünk, akik még azt is meg tudták csinálni, hogy egy tizenöt éves szünet után ismét írtak egy listavezető dalt. A koncert közel sem volt hibátlan, de azért elég jól sikerült, ahogy ezt mindjárt kifejtem kicsit bővebben. Persze arra kíváncsi lennék, hogy milyen lehetett egy Blondie-koncert élőben mondjuk harminc évvel korábban. (Fotó: Kovács Attila/MTI)
Már csak azért is, mert azok, akik a nyolcvanas években voltak fiatalok, ma már valószínűleg kevésbé járnak koncertre. Legalábbis, ha anyukámból indulok ki, aki húsz évvel ezelőtt még biztos ott lett volna (mondjuk akkor meg épp nem volt együtt a zenekar, na mindegy). Pár ezer ember azért így is összejött a félig leválasztott Arénába, aminek így egy kicsit klubhangulata lett. Ez jót is tett a bulinak, mert így egész közel lehetett közönséghez a zenekar, akik a One Way Or Anotherrel kezdtek, és aztán közel másfél órában adtak egy válogatást a leghíresebb számaiból, emellett pedig lenyomtak öt új dalt is az idén megjelent Ghosts of Downloadról.
Az új számok lemezen elég jól szólnak, itt élőben viszont kicsit kevésnek tűntek. Ezeknél azonban mindenkit jobban érdekeltek a legnagyobb slágerek, amelyek közül mind elhangzott, és a Maria kivételével nem is okoztak csalódást. A Maria viszont egyértelműen igen, mert teljesen hiányzott belőle az a lendület, ami a stúdiófelvételen végig jelen van. Az említett dal környékén volt egyébként a mélypont is, akkor egy pár szám erejéig nagyon leült a koncert, de végül sikerült visszarángatni arra a pörgős, magával ragadó szintre, mint amilyen az elején is volt.
Chris Stein gitáros-alapító mondjuk meg is ígérte, hogy most is olyan energikusak lesznek, mint régen, és azt is hozzátette, hogy már zeneileg is sokkal képzettebbek, mint a kezdetekkor. Ez a pörgés mondjuk rajta pont nem látszott, Stein inkább a háttérbe húzódott, és olyan volt, mint aki közelről nézi, hogyan adják elő a többiek azokat a számokat, amelyek jelentős részét ő írta. A szintén a kezdetektől a zenekarral játszó Clem Burke viszont hihetetlenül energikusan dobolt, élvezet volt hallgatni és nézni a játékát.
Debbie Harry viszont kicsit csalódás volt, mert bár időnként olyan volt, mint amilyen régen lehetett, máskor inkább csak egy ízléstelen ruhába öltöztetett nagymamára hasonlított. Persze ha hozzávesszük, hogy 69 éves, akkor le a kalappal az előtt, hogy még mindig ott ugrál és táncolgat a színpadon, még ha néha kicsit öregesen is csinálja. Harry egész sokat kommunikált is a közönséggel, elmesélte, hogy nagyon tetszik nekik Budapest, és a War Child kapcsán még azt is elmondta, nagyon szomorú, hogy olyan a mai helyzet, mint amilyen a dal születésekor volt (azaz a nyolcvanas évek elején, a dal az akkori kambodzsai és közel-keleti véres eseményekre reflektál). Nagyon jól kiegészítette őt egyébként a fiatal gitáros Macklemore Tommy Kessler, aki eljátszotta Stein helyett az összes szólót, és egy csomó energiát vitt a koncertbe.
A fellépés közepét kivéve tényleg sikerült tök jó bulit csinálnia a Blondie-nak. Nem tudom, lehetett volna-e ennél többet várni tőlük (a régi rajongók talán így voltak vele), de én nem vártam, úgyhogy nem is maradt bennem sok hiányérzet. Az ember valahogy pont így képzeli el egy negyvenéves ikonikus zenekar jól sikerült buliját: nem zavaró mértékben megkopottnak.
