Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Itt az új Flying Lotus. Meg is írtuk alább róla véleményünket. Plusz még van még lentebb briliáns egyszálgitáros izlandi leány, ipari technó, uk-house is. Jaj, és ki ne felejtsük: bossa nova is! Mindez öt kiskritikában.
Flying Lotus – You’re Dead!
(Warp)
Az instrumentális hiphoppal az a baj, hogy ha az alapvetően szövegközpontú műfajt verzék nélkül tálalják, éppen a lényegétől fosztják meg. Persze azon is el lehet vitatkozni, hogy Flying Lotus vajon mennyire számít hiphopnak. Új, You’re Dead! című nagylemezén a J Dilla örökségét továbbgondoló művész ismét szép utat ír le a jazz-től az elektronikán át a hiphopig, miközben olyan sztárok vendégeskednek az albumon, mint Snoop Dogg és Kendrick Lamar. A You’re Dead! a Los angelesi FlyLo eddigi legegységesebb anyaga, ahol a dalok már korántsem egy-egy kiragadott kísérleti beatnek minősülnek, hanem a számok összeállnak egy teljes, összefüggő, mi több, összefolyó egésszé. A dzsesszes felütéssel kezdődő cucc fokozatosan csúszik át más stílusokba, majd a lemez második felében feltűnő, majd vissza-visszatérő női ének(hangminta) mind azt bizonyítja, hogy egy bizonyos koncepció szerint készültek a dalok. Az elsősorban producerként ismert Flying Lotus a lemezen két ízben is megjelenik saját rapper alteregójaként, Captain Murphy néven, hogy ezzel még tovább árnyalja a róla kialakult képet. Ám hiába a sok jó ötlet és a felvonultatott sztárok, mindent összevetve a lemezt az az egyedüli tény menti meg az unalomba fordulástól, hogy elég rövidre, 40 perc alattira szabták a játékidőt. Arról nem is beszélve, hogy a Kendrick Lamarral közös Never Catch Me egy annyira kaotikus jazz hangmintára épül, hogy teljesen leamortizálja fiatal rapper verzéjét, és akik a nagy durranást várták kettejük kollaborációjából, azoknak csak egy szájhúzás marad. (Szöveg: hóember, pontszám: 3/5)
Ólöf Arnalds – Palme
(One Little Indian)
Izland igazi zenei nagyhatalom, ahonnan mindig érdekes produkciók indulnak világhódító útra, gondoljunk akár Björkre, akár a Sigur Rós-ra, akár a Sólstafirra. Ólöf Arnalds neve viszonylag újnak számít – legalábbis ami a hazai ismertséget illeti, mivel vadonatúj, Palme című lemeze már negyedik a sorban. Az archaikusnak is mondható, leginkább valami andalító trubadúrénekhez hasonló dallamvezetése igazi unikum, amelyet eddig maximum a magyar Musica Moraliától hallhattunk. A „kevesebb több” jegyében készült lemezen csupán nyolc szerzemény található – viszont elmondható, hogy legalább az elejétől a végéig izgalmas. A múm mellékvizeiről a lassan rivaldafénybe kerülő énekesnő, ha nem is szakít teljesen tisztán akusztikus gyökereivel, az új albumon mindenképpen új irányt mutat. A gyönyörű akusztikus dallamok maradnak, ám ezúttal a rá jellemző komor hangvételt csupa napfényes szerzemény veszi át. Előző produkcióihoz képest jóval nagyobb súllyal esik latba az elektronika is, és a finom, játékos szintihangok a folkból táplálkozó zenét egyre inkább az alternatív felé tolják, és néhol kifejezetten „múmos” atmoszférát teremt. A félórás lemez kifejezetten kellemes hallgatnivaló, amelyet elsősorban Ólöf – aki nem mellékesen az ambient és neo-klasszikus vizein evező Ólafur Arnalds unokatestvére – briliáns előadásmódja emel ki a futószalagon termelt egyszálgitáros lánykák sorából. (Szöveg: hóember, pontszám: 4/5)
Bebel Gilberto – Tudo
(Sony)
Ahhoz kétség sem férhet, hogy Bebel Gilberto a bossa nova igazi nagyasszonya lett mára. A hatvanas évek Brazíliájában életre hívott stílus mindig frissen kerül ki a kezei közül, hiszen Bebel nem csupán leporolja a régi műfajt, hanem hozzáad, aktualizálja, miközben mindvégig megmarad a zsáner keretei között. Új, Tudo című lemeze akár ujjgyakorlatként is értelmezhető, hiszen az énekesnő ezúttal sem találja fel a spanyolviaszt, hanem csak a jól bevált sablonokat süti el újra. Ennek ellenére ez a kvázi önismétlés már megint nagyon izgalmasan sikerült. Hiába hangzik ismerősen minden dallam, furcsa angol kiejtése még mindig bájos, a portugál nyelven megszólaló dalok még mindig igézőek és erotikusak. A lemezen találunk egy duettet Seu Jorge-vel is, egy Niel Young feldolgozást, valamint a Tout Est Bleu-ben Bebel kipróbálja magát a francia nyelv területén is. A bossa nova hagyományai szerint felhangzik pár a sztenderdek közül is, ám szerencsére az unásig nyomott örökzöldek helyett most kevésbé ismert Jobim és Bonifa dalok kerülnek elő. „Aki hallott egyet, az hallotta mindet?” Lehet. Ám Bebel még mindig, a negyedik X-en túl is érti a dolgát, és egy minden megszólalásában lágy, üdítő és simogató lemezt rakott le az asztalra. (Szöveg: hóember, pontszám: 4/5)
Lee Gamble – KOCH
(Pan)
Ez az év eddig elég erős ipari technóban, miért pont Lee Gamble új albuma sikerült volna gyengén. Én a KOCH-nál egységesebb világot mostanában csak az új Aphex Twin-lemezen hallottam. Minden kapcsolódik mindenhez, de nem ám úgy, hogy az egyik szám ott veszi fel a tempót, ahol a másik abbahagyta, hanem összetettebben, magasabb szinten, mintha egy idegsebészeti műtét belső kamerájának képanyagához csináltak volna score-t. Tele van olyan kísérleti elektronikával, amik a technóban gyökereznek, de más és más módon kanyarodnak oda vissza. Még amit Gamble microhouse-ként (Gillsman), vagy ambientként (Yehudi Lights Over Tottenham) akar eladni, azoknál is megvan ez. A korong egyetlen negatívuma, hogy néha kicsit mélyen merül saját magába, mintha pár ötlet jobban ki lenne bontva, mint amennyire megkívánná, ezért ha a lemezt egyszerre tolod le, megakadhat itt-ott. De amúgy a Motor Systemnél és a Jove Layupnál csak nagyon kevés dolog üt nagyobbat idén, ha úgy rendesen fel akarok ébredni reggel, mostanában mindig ehhez a két dalhoz nyúlok. (Szöveg: RafferA, pontszám: 4/5)
Gorgon City – Sirens
(Virgin EMI)
Azt már gondolom senkinek nem kell mondani, hogy mennyire virágzik a uk-house piaca, Kiesza Hideaway-jét én például már két kisvárosi koncert közötti átvezetőben és falusi sátras búcsúban (!) is hallottam. Sorozatosan jönnek új arcok, akik addig próbálják ütni a vasat, amíg meleg, most épp a Kye Gibbonból és Matt Robson-Scottból álló Gorgon Citynek megy nagyon a bolt: hogy mennyire, ahhoz elég csak ránézni a debütlemezük fenti címe alatti kiadóra. Az első mondatban említett énekesnő amúgy itt is besegített íróként, de például a Grammy-jelölt MNEK (a vele összerakott Ready For Your Love magasan a Sirens legjobbja) és az év elején nagyot robbantó Katy B is feltűnik egy-egy szám erejéig. Meg még egy csomó mindenki, az embertelenül sok tizenhét szám között egy önálló darab sincs. A tavalyi Settle és a már szóba hozott Little Red után a Sirens megint kicsit a pop felé tolja az egész uk-revival dolog korlátait. A dalok felépítése már majdnem megegyezik a Balaton Sound nagyszínpadán mostanában hallható slágerekével, de a Gorgon City olyan ártatlanul csinálja ezt, hogy simán szerethető még így is. De azért nagy tétet mernék rá tenni, hogy már intézik a Balaton-parti foglalásukat. . (Szöveg: RafferA, pontszám: 3/5)
